Mátrai László: A kultúra történetisége. Válogatott tanulmányok és cikkek (Budapest, 1977)
III. Történetfilozófia
világnézeti eszméket; s ez vonatkozik a mi legnagyobbjainkra: Petőfire, Adyra, József Attilára is. Ilyen tehát a haladás megjelenése egy forradalmi korszak kultúrájának legfejlettebb és legelmaradottabb területén, az egyenlőtlen fejlődésnek és a tudat késésének konkrét variánsait is megfigyelve. Elméletben következetesebb s ezért tetszetősebb eljárás is volna, ha ezek után a hanyatlás tényezőinek kultúrhistóriai jellegzetességeit is ugyanannak a polgári németalföldnek most már hanyatló korszakán figyelnők meg, ahogy ezt módszertani arányérzékünk is megkívánná. Sok tekintetben ez nem is volna nehéz, hiszen pl. éppen a festészet esetében szinte elég volna az időrendben egymást követő műalkotások egyszerű bemutatása annak illusztrálására, hogy a kereskedelmi tőkéhez való kötődés alkati betegségében szenvedő egykori forradalmasító németalföldi kapitalizmus miként kezd már néhány évtized múlva a vészes stagnálás állapotába jutni, s miként fejeződik ki ez a hanyatlás a festészet témáiban, stílusában, művészi rangjában szinte kézzel tapintható közvetlenséggel, mintha csak egy szimplikálva „marxizáló” népszerűsítő művészettörténetben olvasnánk. Hogy mégsem ezt választjuk, annak nem utolsósorban az az oka, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia esetében a polgári hanyatlásnak egy olyan példájával rendelkezünk, ahol a hanyatlás a gazdasági—politikai bázis pusztulásának a formáját öltötte, ahol tehát az alap és felépítmény viszonyának szélsőséges, nyilván igen tanulságos variánsait lesz alkalmunk megfigyelni, hiszen ha volt egyáltalán a monarchiának egy kulturális felépítménye, akkor ez nyilván — valamilyen formában — tovább élt bizonyos ideig az emberek tudatában az állami szerkezet és a gazdasági—társadalmi kapcsolatok megszűnte után is. A társadalmi haladás tényezőinek kulturális reprezentációját — másként: a tudatformákban való visszatükröződését — vizsgálva nem nélkülözhettünk néhány olyan pszichológiai szempontot, mely képes lehet rávilágítani, hogy az alkotó külső és belső vízióiban miképp jelenik meg az egyén és társadalom közös termékeként egy képzetkészlet, világkép, melynek léte vagy hiánya eldönti az alkotónak és egyben társadalmának is az általános emberi haladáshoz való viszonyát. Az ilyen fajta kutatások (marxista célkitűzéssel) még nagyon a kezdeteknél tartanak, pedig ez az a kutatási terület, amit Iljicsov társadalmi pszichológiának nevez. De különösen szükséges e vonatkozások vizsgálata egy olyan kultúra esetében, ahol a visszatükrözés adekvát volta különösen problematikus a lét—tudat 210