Mészáros Vilma: Camus (Budapest, 1973)

Előjáték a Közönyhöz

végig édeskevés szerep jut. Épp az a biztonság hiányzik a hősből, amit „egy jól szabott ruha vagy a volán” nyújthat. Hiába gondolja Prága után Mersault patetikusan, hogy olyan világ felé viszi a vonat, ahol a vágy ural­kodik, vágyai sem elég gazdagok. Az ördöggel nem köt fausti szövetséget, nem akar a világ irányítói közé emelkedni. Lírai lázadás az övé: az örömre vágyó fiatalok lázadása, Ady tudatos-dacos pénzéhsége, bir­kózása a Disznófejű Nagyúrral; de még József Attila keserű kiáltásához is van köze: az ördög azt veszi meg, ami nem kellett senkinek, ezért lehet „tiszta szívvel” embert ölni. Hogy kevesebb valódi lázadás feszül mégis sorai mögött, mint akár Adynál, akár József Attilánál, azt áldozat és gyilkos bizarr rokon­sága is sugallja: a milliomos itt nem ellenség, de rokon. A regényben ez annál nagyobb teher, mert nem elégedhet meg a „húsz esztendőm eladom” indulatával, itt cselekménnyé kell váljon minden: az emberölés és a „hogyan tovább” is. Fordított Faustként a nagyvilággal kezdte, el akart menekülni múltja elől, de csak egy epizódra futotta erejéből. A magány és az idegenség élménye fojtogatja, vissza kell meneküljön a barátok közé Algírba. Még mindig a boldogságra vágyik, görcsösen és kizáró­lagosan, nem ráadásképp egy értelmes életre. Raszkol­­nyikov boldogságát a lelkifurdalás semmisítette meg, az ébresztette rá, hogy nem igazán „nagy ember”, nem tud túllépni egy holttesten. Mersault gondolatai alighanem ide utalnak vissza, mikor örömtől elragad­tatva fedezi fel: sosem gondol úgy Zagreus-re, mint akit két kezével ő ölt meg. A feledés képessége szerinte csak a gyermeket, a zsenit és az ártatlant jellemzi: ő tehát ártatlan, és joga van a boldogsághoz. Nem is 31

Next