Mezei András: Megkérdeztük… (Budapest, 1982)
Megkérdeztük - Cserépfalvi Imrét
kai. S a mindig mosolygó, a játékos József Attila rezignált volt. Kapkodott. Nem volt állása. A lapok nem közölték. A Népszava hónapokig várakoztatta. „Kitették a szűrét” a pártból, s már a szerelemből is. Kifelé, mint aki legszívesebben nem élne, olyannak látszott, de még kirántotta magát a mélyből, mert 1935-ben ismét elegánsan s kissé fontoskodva „fontos üzleti ügyben” állított be: így született meg a Szép Szó, melyet szerkesztett, s mely közölte a verseit. Szorongásait, depresszióit, mind gyakoribban jelentkező sírórohamait maga akarta gyógyítani, úgy, hogy fogódzót alkotott magának. Először a Szép Szót, majd 1936-ban a Nagyon fáj című kötetének kiadását tette meg fogódzójául. — Pedig a nem praktikus gondolkodású József Attila önben végül is praktikus barátot, partnert, kiadót szerzett. — A Nagyon fáj bukása, kudarca köztudott. Nem írtak róla. Nem vették tudomásul, sem a Nyugatban, sem a „rendben”, egykori baloldali és kommunista barátai közül alig maradt mellette valaki: Bálint György, Szélpál Árpád. Pedig ez volt az első könyve, amit nem ő maga terjesztett. Pedig ő maga szerkesztette, tipografizálta. Minden úgy történt, ahogy annak idején, megismerkedésünk első heteiben a párizsi Hachette Könyvkiadó kiállítástermében elképzelte. Mesteri munkát adott ki a kezéből, külsejében és tartalmában. Valami teljességet, könnyedén. Így 58