Mezei András: Megkérdeztük… (Budapest, 1982)
Megkérdeztük - Cserépfalvi Imrét
biliárdozott, így játszott, ez volt költői hitvallása is. Az oldalak tükre, a nyomtatott és az üres felületek szimmetrikus váltakozása, annak ritmusa ma is hat rám, ha kézbe veszem a kötetet. Akaratlanul is úgy kell tartanom, forgatnom, ahogy tőle láttam. De hogy a Nagyon fáj című kötet minden egyes oldalának jobb felső részében ott áll a kötet címe, megismételve: Nagyon fáj — a többlet jelentést most veszem észre. — Biliárdozni akkoriban már nem hívta? — Nem. A játékosság mintha kiveszett volna belőle. Mintha láthatatlanul is fölötte lebegett volna a „nagyon fáj”. Már 1937-ben állandóan, amikor bejött hozzám majdnem minden nap a Váci utcába, ziláltan, szótlanul ült a szobámban. A sírórohamai, melyeket nem tudott leküzdeni, mind gyakoribbá váltak. Lábujjhegyen jártak a munkatársaim. József Attila nem akart ebédelni sem. Este kísértük haza. Egyszer az akkori Luxor kávéházból telefonozott a pincér, hogy egy József Attila nevű úr furcsán viselkedik, sír, azt kéri, jöjjek oda. Ez a hívás is kapaszkodó volt. Ezeket kellene visszaidézni, megvizsgálni, mert sok minden el van rejtve bennük, ő nem volt sikertelen a nőknél, de maga csinálta reménytelen szerelmei is kapaszkodók voltak — nem mint reménytelen szerelmek, hanem mint szép versek, melyekkel megváltódott ideig-óráig a benne lévő reménytelenség. A Szieszta szanatóriumban, ahová Ignotus helyezte el, már 59