Nagy Dezső: Magyar munkásfolklór (Budapest, 1987)
VI. Az ipari munkásság hagyományai, folklórja 1945-ig
iparosok stb., akikről egy előző fejezetben már részletesen szóltunk. Az ipari forradalom után új osztály alakult ki, mely hamarosan önmagára talált. A munkásság első jelentősebb fellépése Angliában volt a 19. században: 1836-ban, Londonban a Londoni Dolgozók Szövetsége közzétette a Nép Szabadságlevelét (People’s Charter; innen a mozgalom neve: chartisták). 1848-ig három ízben kísérelték meg politikai és gazdasági követeléseiket kivívni. Bár a mozgalom végül is elbukott, lényeges befolyást gyakorolt az egész társadalom fejlődésére és a munkások helyzetére. E mozgalmat gazdag irodalmi, költészeti és folklóranyag kísérte: számos kiadvány őrizte meg a chartisták dalait, himnuszait. E korai munkásdalokból néhány chartista strófa a walesi bányászok érzelmeit és elszántságát fejezi ki: Betelt az idő, fel hát, aki rab, arasd le részed mihamarabb! Itt az idő, hogy a gyűlésben halld hangod, mint döntsön köztünk a kard. Mienk az erő, amely célra talál, együtt diadal, de megosztva — halál. Erős társak, íme vijjog a kürt, balzsamot nem nyer, ki folyvást csak tűr. Nem ural többé a kishitűség, fegyverrel a kézben, kiáltsuk: elég! Jő a szabadság, jő mind közelebb, Ó, élni érte, vagy halni-e szebb? (Haraszti, 1967: 191-192.) Himnuszaik közül a Szabadság oroszlánja volt népszerű Anglia-szerte: Gyűlj seregbe ínségsújtott, Vége lesz az elnyomásnak, jajt kiáltó honfinép, ezt mondják az égiek, rettegjen a bűnös zsarnok, Haliga, csodás idők jőnek, aki hős szívünkbe tép, s eltűnnek a régiek, nem szorít ki az igazság terjeszd bátran hát a chartát, templomából semmiképp! s elér a föld szélinek! (Haraszti, 1967: 214.) 166