Nemeskürty István: Diák, írj magyar éneket. A magyar irodalom története 1945-ig. Első-második kötet (Budapest, 1983)
Második kötet - Béklyózott esztendők 1920-1945
,Mert maguk, domine, nem jól tanítják a históriát. Kegyelmetek csak száraz abrakkal etetik a fiatalságot, akik megátkozzák az elhaltakat, hogy annyi számot s nevet kell megtanulniuk... Ötödik Istvánról nem szólhatunk. Két esztendő alatt még semmit nem tehetett, apjának meglopott kasszája után futott... Nénje, Anna, mindent lányának dugott, vejének vitt el, amit megfoghatott, a tömérdek kincset. Azt mind Ottokárnak adta el, s ez ennek, szegény ötödik Istvánnak úgy fejébe szállott - emberi dolog -, hogy mire megjózanodott volna, már meg is halt... László pedig? Kun László?... Ez, domine, egy régi Báthory Gábor volt... Ha Gábrisnak jól fejébe verték volna, hogy mi a sorsa egy úrfinak, aki oly nagy gazdagságba született, kinek mindenki csak szolgál, és senki ellene nem szól... talán ez is okosabb lett volna...” Kísértetiesen hasonlít ez a Heltai Gáspár krónikájának kedves elbeszélő modorához. De ugyanakkor Móricz maga is benne van. A trilógia végén az író háborúval búcsúzik olvasójától. S ebben is benne van, mint 1935 táján majdnem minden jó író szövegében, a háborútól való intés. A tömeg megszállottan énekel, könyörög az Úrnak, hogy verje meg ellenségét; mire Móricz: „Nagy az Isten, és a nagy Isten természetesen semmi mást nem akar, csak amit a tisztaszívű hadakozó előír neki. Nem is akarhat más, mert az ének szálaival meg van fogva, és meg van kötve keze-lába és be van dugva a füle, hogy meg ne hallja s meg ne értse az ellenkező értelmű éneket.” Hanem azért a fejedelemné mégiscsak azért kérdezi a hatalmas mű utolsó mondatában férjétől: Ölni, ölni?... Ez az élet?... Boldog az ember, ha öl?” Móricz megérte, hogy az ember ismét, állami parancsra, ölni kezdett. Mikor 1942. szeptember negyedikén meghalt, javában dúlt a háború. Sötétség volt, a szó legszorosabb értelmében is, nem csak jelképesen. Aki a harmincas évek végén született, nem látott esti fényt a szobán kívül 1945-ig. Sötétben gubbasztottak a városok, hogy meg ne találják őket a bombavető repülőgépek. De megtalálták. Móricz egy évvel élte túl Babitsot és mindketten jó néhány évvel a náluk vagy huszonöt évvel fiatalabb József Attilát. Haláluk lezárt egy korszakot, mégpedig nemcsak irodalmi, hanem történelmi korszakot is. Ezt ők már nem tudhatták, de sejtették. Móricz temetésén mondotta Németh László: „Mint termő és megőrző mindnek fölötte állott. Az ilyen emberen nincsen mit siratni. Csak magunkon van: írókon és olvasókon.” 868