Ortutay Gyula: Írók, népek, századok (Budapest, 1960)
Radnóti
nóti egy korban éltek is, bátran mondhatjuk, hogy az 1937—44 közötti idő külön, minőségileg elkülöníthető korszaka a fasizmusnak), négy költői alkat, más és más társadalmi osztályok küldöttei, s mégis, emberi, költői példaadásuk, politikai állásfoglalásuk, mondanivalójuk és ars poétikájuk mélyén rátalálunk a mély, benső rokonságra. Ady írta: „Petőfi nem alkuszik” — s kifejtette ennek a magatartásnak költői-politikai értelmét. Egyikük sem alkudozott; nem alkudoztak a költői formálás, igényesség kérdésében éppen úgy, amint a politikai, erkölcsi állásfoglalásnak a maguk korában legidőszerűbb, legdöntőbb kérdéseiben sem. Ez a kérlelhetetlen, törhetetlen, meg nem alkuvó magatartás egyszerre nyitja politikájuk jövőbe mutató, jövőt formáló elveinek is, költészetük formai problémáinak is. S megannyi történetileg indokolt különbség ellenére ezért társai, testvérei egymásnak. • Ügy tűnik, törvényszerű, hogy Radnóti Miklós életéről s költészetéről szólva, először mindig is a végső pillanatokról kell beszélnünk. Nem kezdhetjük másként, nem hallgathatunk ezekről a végső napokról, ezekről az utolsó költeményekről. Egész élete jelleme s költészete is végleges formát, értelmet nyer itt — de erről a végső pontról kiderül az is: egész élete, költészete méltó emelkedés volt e könyörtelen, megrendítő magaslathoz. Nekünk is itt kell kezdenünk az emlékezést. Az utolsó megbízható dátumot halála előtt („Szentkirályszabadja, 1944. október 31.”) maga Radnóti Miklós írta föl abba a kis szerb iskolás noteszba, amelyet ott szerezhetett a bori rézbányákban való munkaszolgálatnak nevezett rabszolgamunka idején. Ebbe a kis füzetkébe rovogatta finom, tiszta betűivel utolsó verseit. Ezt a kis füzetet találtuk meg testének riasztó, véres maradványai mellett az ideiglenes, gyalulatlan deszkakoporsóban 1946 augusztusában egy fülledt délutánon a győri köztemetőben. Ide került az abdai tömegsírból, s innen vittük Budapestre. Így hát háromszor is eltemettük őt, a halhatatlant, kit verseiben annyi éven át kísértett a halál. A kis szerb füzetet nem temettük vele, mint említettem, utolsó versei ebben voltak — se versek. 136