Ortutay Gyula: Írók, népek, századok (Budapest, 1960)
Radnóti
Felhőbe alkonyult, sebes sötétség szállott a parton hullongva végig, Lencsés a víz és alatta sík halak készülnek lassan elpihenni s máris sűrű és sötét vizekbe siklanak. S felhőiből kilép a nap, tört lábát a hűvös vízbe mártja, szinte loccsan, felébred minden újra és az álmos part fái kormos ingüket ledobják s pucér szárukra lenge pára szálldos. Hideg már a víz a napnak, elvonul és szipogva alszik minden újra el, tücskök lélekzetén alszik a vidék s álmában szól: kezük szivükre téve, szavára fölriadnak az estikék. Gondoljunk csak, egy kiragadott példa csupán, a Déltől estig játékos ötleteire, hol „a délután szakálla nagyranőtt”, fölébred a táj, s csörögni kezd a fa — s folytathatnék végeláthatatlan. Valósággal külön tanulmányt igényelne: hogyan használja Radnóti a mozzanatos és egyéb igék egyszerre érzékletes és sűrítő módszerét a képalkotásra, a tájék eleven, villogó, félelmes bemutatására. Azt mondhatnék, hogy — a többi közt — Radnóti költői eszközeinek fejlődésében a rím és ritmustechnika fejlődésével együtt az igehasználat módja a legtanulságosabb. Az igékkel való sűrítő és drámai ábrázolásmód szintén olyan eszköze, amelyet a formabontás korából emelt át költészete későbbi korszakaiba, de éppen ezeknek a költői eszközöknek a kiérlelődése, tiszta, a valóságból táplálkozó, gazdagon reális képalkotása mutathatja mindennél inkább fejlődésének egyre magasabbra emelkedő szakaszait. E néhány példával csak azt akartam bizonyítani, hogy Radnóti költészetének érdemét nemcsak a néhány tragikus nagyságú, világirodalmi jelentőségű verse adja: ezek a versek egyetlen ívű, következetes költői pálya fejlődésének részei, s éppen az a csodálatos benne, hogy még a külső költői eszközök is annyira organikusan nőnek előzményeikből. Radnóti költői erkölcsét (mert találóbb és igazabb itt ez a szó, mint a műgond) az is jellemzi, hogy könyörtelenül elhagyott minden fölös sallangot, az izmusok minden borzas szecesszióját, de féltő gonddal őrizte minden bátorító, 146