Ortutay Gyula: Írók, népek, századok (Budapest, 1960)
Eleven vagy múzeumi kultúra?
a mi mesemondónk csak úgy sorjázza azokat a történeteket, amelyek magyarokról, a magyar és morva nép kapcsolatairól, az urakról és a szegény parasztokról, a szegényekért harcoló betyárokról szólnak. Így kezdődött a mi kedves vendéglátó gazdánknál a Mátyásmesék sora, s ezután hallhattam tréfás szerelmi történetet Mátyásról. Liptavska-Kokaván egy öreg féllábú bacsa (a pásztorszállás vezetője, ahogy mi mondanánk: számadó juhász) olyan mesét mondott Mátyás királyról, amit eddig még sem a magyar, sem az összehasonlító anyagból nem ismertünk. Hadd mondom el e jegyzet befejezéseként, hogy az egyik kelet-szlovákiai magyar faluban, Méhész községben, az egyik mesemondó, a 75 éves Demeter Ferenc bácsi meséket, történeteket mondott nekem a nagy szlovák népi hősről, Jánosikról. A szlovák néprajzi folklórkutatás egyik középponti alakja Jánosik, aki az urak, az elnyomás elleni harcával a szlovák nép jelképes népi hősévé magasodott, akinek alakját mesék, dalok éppúgy őrzik, mint a pásztori faragás figurái, népi üvegfestmények rajzai, cserépdíszítés, s őrzi emlékét nem is egy pásztori tánc. íme, Jánosikról mesét mond az öreg magyar paraszti mesemondó is. Nem kell itt ,,tanulságot” levonnunk, nem kell itt tudós tételeket hangoztatnunk, ezek a tények önmagukért beszélnek. Hiába volt minden nacionalista izgatás, hiába okozott a népeknek annyi fájdalmat a sovinizmus és elnyomás megannyi formája — azokat a népi, nemzeti hősöket emelik magasba s emlékeznek rájuk, akik a nép ügyéért, az elnyomás, az elnyomók ellenében harcoltak. Ady, József Attila szavai zengtek fel hirtelen, amikor a morva, a szlovák, a magyar mesemondók szavait jegyezgettem a közös bánatról, a közös harcokról. S így bontakozik, épül előttünk, munkánk révén a közös jövendő. 334