Pók Lajos (szerk.): Babits Mihály száz esztendeje. Kritikák, portrék (Budapest, 1983)
A Babits emlékkönyvből
váltságot, a közteherviselést és a hadkötelezettségnek a nemességre való kiterjesztését”. Valószínű, hogy mindez Babits előtt sem volt ismeretlen, de aki a költészetet nemcsak hideg szövegnek tekinti, tudja azt is, hogy a valamirevaló versnek szó szerinti, külső értelme mögött van egy mélyebb, belső, képekkel, zenével, hangsúllyal kifejezett értelme is. Ez a titkosabb értelem sokszor összhangban van a vers epidermis-értelmével, de izgalmasabb esetekben eltér attól, s van, amikor ellentmond annak. A szóban forgó Vörösmarty-szakasznál legalábbis annyit el kell ismerni, hogy hangsúlya, lüktetése, végletessége nincs egészen arányban azzal a tartalommal, melyet Waldapfel József fogalmazásában idéztünk. Waldapfel József ellenérvként említi a Pesti Hírlap tudósítását is a Nemzeti Körnek arról az estjéről, melyen Vörösmarty, több tószt között, elszavalta ezt a versét, s az összegyűlt vendégek lelkesedve hallgatták. De még ha egy akkori hírlapi beszámolót kevesebb fenntartással fogadunk is, mint egy száz évvel későbbit - akkor sincs semmi okunk feltételezni, hogy a Nemzeti Kör felhevült vendégei első hallásra követni tudták Vörösmarty bonyolult hangszerelésű lírájának fájdalmas kisérődallamát. Talán az a közönség, amelyik első ízben hall szavalni egy József Attila-verset, megérti annak minden titkos szólamát? Vagy gondoljuk csak meg, hogy Petőfi legkiválóbb kortársai, sőt hívei is - egy Pulszky, egy Jókai - milyen értetlenül szemlélték lírája lényegét, amelyik pedig sokkal világosabb és közvetlenebb volt Vörösmartyénál. Hogy Babits elemzését Waldapfel József olyan sérelmesnek érzi Vörösmartyra nézve, abban nyilván része van annak a közkeletű felfogásnak is, amelyik szereti a költőt megbízhatóan egységes, könnyen áttekinthető és kezelhető jelenségnek látni. A költő ilyen vagy olyan, többek közt optimista vagy pesszimista. Holott hirtelenében nem is tudok költőt, aki kitartóan és kizárólag pesszimista volt, és következetes optimista is csak egy jut eszembe: Pósa bácsi. Mi magyarok pedig különösen bonyolultan állunk a pesszimizmussal és optimizmussal. Gondoljunk csak Kölcseyre: milyen csüggedt a Zrínyi dala, s mennyivel kétségbeesettebb még a Zrínyi második éneke. Holott a közbeeső nyolc évben Kölcsey töretlenül és ragyogóan küzdött a reformkorért. Hat évvel ezelőtt tanulmányban foglalkoztam Eötvös József akkor megjelent naplójával. Ennek kapcsán írtam: „Ezek a sötét és kételkedő jegyzetek a magyar vármegyék közoktatásügyi állapotának betűrendbe szedett összegezésével fejeződnek be. A tárgyhoz képest éppolyan befejezés, akár ember tragédiája vagy a Gondolatok a könyvtárban befejezése. Ez a reményentúli remény, ez a férfias, kételkedésből kipattanó bizakodás talán csakugyan sajátossága a З58