Pomogáts Béla: Radnóti Miklós - Nagy magyar írók (Budapest, 1977)
Tajtékos ég
folytonos és egyre szaporodó csalódások között. Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadság költője a segesvári csatatéren.” Tolnai Gábor tanúsága szerint ő maga is Petőfit idézte: „Egy szálig elveszünk”. „Én biztosan nem maradok meg” - tette hozzá, mint aki felkészült a végső csapásra, a megbomlott történelem végső következményeire. A halálra szánt, halálba kergetett költők hoszszú sorában látta önmagát. A „Meredek út” egyik példányára című verse, amely mintegy számvetést tartott a költői életmű és sors felett, tiszta szavakkal fogalmazta meg az írói végzet tragikus tudatát, és azt is, hogy miért kell elpusztulnia: költő vagyok, ki csak máglyára jó, mert az igazra tanú. Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó, piros a vér és piros a pipacs. És a pipacs szöszöske szára zöld. Olyan, kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt. Nem maga a pusztulás borzasztotta már, hanem az erőszakos, gyötrelmes és gyalázatos halál, amelyet a fasizmus készített kiszemelt áldozatainak. Rémes látomásokkal álmodott, és végzete sorra valóra váltotta ezeket a látomásokat. Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom, oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos, pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden. M9