Pomogáts Béla: Radnóti Miklós - Nagy magyar írók (Budapest, 1977)
Meredek út
része életünknek ez a mű!” - állapította meg Babits összegyűjtött verseiről szóló írásában. És midőn 1941-ben elsiratta mesterét, már tudta, hogy Babits Mihály magatartása a humánus erkölcsiség mértéke volt. „Ki nézi most tollat fogó kezünket, [. .. ] ki lesz az élő Mérték most nekünk?” — kérdezte a Csak csont és bőr és fájdalom soraiban. Radnóti ellenállását nemcsak Babits példája erősítette, hanem József Attiláé is. Hiszen József Attila számára természetes küldetést jelentett az antifasiszta küzdelem. A szocialista költő, aki korán és határozottan ismerte fel a népfrontos összefogás történelmi jelentőségét, benső igényének és személyes feladatának tekintette a szellemi ellenállásban vállalt szerepet. József Attila nem a szellemi értékek védelmétől jutott el az ellenállásig, hanem a társadalmi forradalomtól; költői eszményét ennélfogva a „hoirio socialis”-ban találta meg. E fogalmat Kosztolányi „homo aestheticus” ideáljával vitatkozva határozta meg. A „homo socialis” József Attila szerint, szemben a „homo aestheticus”-szal, „érzi, hogy léte a társadalmi életbe, viszonyokba ereszti gyökereit”, és „azonosítani tudja magát a társadalmi létet szabályozó alapvető elvekkel”. Éppen ezért a szocialista költő számára ő képviseli „az ízlés forrását”-t, az ő szociális elkötelezettsége jelenti a szellemi ellenállás mozgató erejét. Radnóti Miklós ezzel az állásponttal csak egyetérthetett. Nemcsak azért, mert József Attila-tanulmányában maga is azt méltatta, hogy a tanulmány hőse miként emelte „magas költészetté a politikai mondanivalót”, hanem azért is, mert ő maga szintén a társadalmi forradalom eszméitől és a mozgalmi költészetből érkezett a szellemi ellenállás tudatos vállalásához. A harmincas évek közepe már ennek az ellenállásnak a történelmi igényét, sőt kényszerét alakította ki; ezt ismerte fel József Attila, Radnóti f 99