Sándor László: Híd a partok között. Kapcsolattörténeti tanulmányok és dokumentumok az irodalom, művészet és művelődéstörténet köréből (Budapest, 1988)

Főhajtás szlovák írók előtt

Emil В. Lukác humanizmusa Az első világháború után feltűnt szlovák írók sorában különleges helyet foglal el Emil Boleslav Lukác. Nagyfo­kú műveltségről és széles körű érdeklődésről tanúskodó írásműveiben nemcsak a hazai tájak valóságát, a maga és népe gondjait, hanem - egész Európára ablakot tárva - a népeket összekötő emberség parancsát fejezte ki. „Meggyőződéssel. . . vonzódik a szomszédokhoz és Eu­rópához” - állapította meg Szalatnai Rezső egyik tanul­mányában. Lírája sok azonosságot mutat kortársai köl­tészetével, „képeiben azonban több a közös gondolat és az európai áhítat.”1 Lukácot erre a szerepre származása, alkata és indulá­sának külső körülményei szinte eleve elrendelték. A Sel­mecbányától macskaugrásnyira levő, festői szépségű Hodrusbányán született a századforduló évében. Már maga a születés helye és időpontja meghatározóan hatott a korán apa nélkül maradt Lukácra. „Tősgyökeres szlo­vák családból származom” - jelentette ki egy vele folyta­tott beszélgetés kapcsán „nagyapám Bakabányán taní­­tóskodott, ahol viszont három nyelv - a szlovák, a ma­gyar és a német - használata mindennapos volt, mint akkor a bányavárosokban és azok környékén általában. Selmecbánya ilyen város volt (szülőhelyem, Hodrusbá­­nya is odatartozott), ahol a századforduló idején, tehát gyermekkorom éveiben mindhárom nyelvet beszélték, ehhez járult még a város fejlett iskolahálózata, az eJemi 161

Next