Sándor László: Híd a partok között. Kapcsolattörténeti tanulmányok és dokumentumok az irodalom, művészet és művelődéstörténet köréből (Budapest, 1988)
Főhajtás szlovák írók előtt
Emil В. Lukác humanizmusa Az első világháború után feltűnt szlovák írók sorában különleges helyet foglal el Emil Boleslav Lukác. Nagyfokú műveltségről és széles körű érdeklődésről tanúskodó írásműveiben nemcsak a hazai tájak valóságát, a maga és népe gondjait, hanem - egész Európára ablakot tárva - a népeket összekötő emberség parancsát fejezte ki. „Meggyőződéssel. . . vonzódik a szomszédokhoz és Európához” - állapította meg Szalatnai Rezső egyik tanulmányában. Lírája sok azonosságot mutat kortársai költészetével, „képeiben azonban több a közös gondolat és az európai áhítat.”1 Lukácot erre a szerepre származása, alkata és indulásának külső körülményei szinte eleve elrendelték. A Selmecbányától macskaugrásnyira levő, festői szépségű Hodrusbányán született a századforduló évében. Már maga a születés helye és időpontja meghatározóan hatott a korán apa nélkül maradt Lukácra. „Tősgyökeres szlovák családból származom” - jelentette ki egy vele folytatott beszélgetés kapcsán „nagyapám Bakabányán tanítóskodott, ahol viszont három nyelv - a szlovák, a magyar és a német - használata mindennapos volt, mint akkor a bányavárosokban és azok környékén általában. Selmecbánya ilyen város volt (szülőhelyem, Hodrusbánya is odatartozott), ahol a századforduló idején, tehát gyermekkorom éveiben mindhárom nyelvet beszélték, ehhez járult még a város fejlett iskolahálózata, az eJemi 161