Simon István: A magyar irodalom (Budapest, 1973)
20. József Attila és kora
polgári foglalkozásra nem is tud szert tenni. Jószerével arra kényszerül, hogy rövid élete végéig irodalmi munkásságából tengődjön, mecénások támogatását is elfogadva. A harmincas évek elején kapcsolatba kerül az illegális kommunista párttal, majd néhány év múlva mind súlyosbodó idegbaja miatt a számára oly fontos emberi kötelékből is ki kell lépnie. Idegileg teljesen összeroppanva, 1937. december 3-án Balatonszárszón a vonat elé veti magát s meghal. Szinte már halála pillanatában ráeszmél az irodalmi közvélemény, milyen pótolhatatlan veszteség érte József Attila elmúlásával a modern magyar lírát. Életműve egyszerre az érdeklődés középpontjába került, s verseinek diadalútja azóta is tart. Láthatjuk, hogy úgy első ránézésre nem volt valami mozgalmas és kalandos élete. De ha az emberi megpróbáltatások, a szenvedés és küzdelem egy lélek teherbírásának viszonylatában elképzelhető nagyságát nézzük: József Attila valóban megélte a század kisemberének, proletárjának minden küzdelmét. Érzékeny intellektusa különös fájdalommal reagált az osztály, s általában a hárommillió koldus nemzeti problémaként is jelentkező sorskérdéseire. Az osztályélmény, a tudatosság és a hétköznapi értelemben is megélt valóságból adódó élményei szikráztatták ki belőle a hatalmas erejű lírát, mely összetettségében kristálytiszta, s művészileg épp a tudatossága révén minden mozzanatában következetes. Figyeljük meg az alábbi, Mama című, viszonylag rövid versében a tökéletes hangulat- és képteremtő erőt, ahogy éles pontossággal metszi ki a világból a részleteket mondanivalójához, pontosan annyit, amennyi a mondandó tökéletes kifejezéséhez kell. Éles, pontos és mégis emberien meleg a kép: Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. En még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba. 296