Simon István: A magyar irodalom (Budapest, 1973)
22. A népiektől Radnóti Miklósig
mint osztály az irodalomban egyre inkább méltó helyet foglaljon el. Gelléri is munkaszolgálatosként pusztult el a háború végén. A harmincas években jelentkezett Kolozsvári Grandpierre Emil (1907) Szentkúthy Miklós (1908) és Goda Gábor (1911) is. Prózájuk külön-külön új színnel gazdagította a modern epikát. Költészetünk József Attila halála után a nagy költő szellemisége körül kezdett gyűrűt alkotni. Noha kimondottan iskola nem alakult ki, a baloldali magatartás, az antifasiszta ellenállás mégis József Attila példájából erősödött. A munkásmozgalomban tevékenykedő fiatalok mesterüknek vallották. A vele nagyjából egyidősek közül pedig többen még következetesebben vállalták a harcot az illegális párt tagjaként is. Ez utóbbiak között volt Lukács László (1906-1944), a kezdetben nyugatos eszményekért rajongó, később azonban mind tudatosabban a társadalmi kérdések felé forduló költő. A munkássorból emelkedett ki Kis Ferenc (1908-1964), József Attila barátja, indulásakor még Kassák-tanítvány, majd Illyés hatására a népdal felé közelítő, tiszta hangú munkásköltő. Forgács Antal (1910-1944) ugyancsak a baloldalhoz kapcsolódott, s a háború utolsó évében mint az ellenállási mozgalom tagja Franciaországban tűnt el. A Nyugat harmadik költőnemzedéke már a háború előestéjén szinte készen sorakozott föl, bár folyóirat hiányában és más okok miatt nem tudott úgy egységet alkotni, mint az előtte járó két nemzedék. Több kötettel és jól csengő névvel volt jelen az irodalomban Devecseri Gábor, Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Képes Géza, Vas István, Bóka László, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Takáts Gyula (és sorolhatnánk még a neveket). Ez a nemzedék később, 1945 után érett be igazán. A polgári humanista költészet egyik kiválósága volt a már-már éteri hangú, tökéletes formavilágú, erdélyi Dsida Jenő (1907-1938), akinek korai halála egy szépen ívelő költői pályát szakított félbe. De nemsokára eljött az a szomorú idő, amikor költőinket nem a természetes halál tizedelte, hanem a háború tébolya. Berkó Sándor, Vető Miklós, Zsigmond Ede reményteljes indulásával épp csak tehetségét bizonyíthatta. Egyikük sem érhette meg harmincadik születésnapját. A harmincas évek legvégén a már megismert írók és írói csoportosulások mellett a munkásosztály soraiból is szerveződött egy figyelemre méltó kis kör: a fiatal munkásköltőké. Földeák János, Benjámin László, Vaád Ferenc lírája az osztály életét, a hétköznapok küzdelmét tudatosította, a költészetnek új területeket hódítva meg. Földeák és Benjámin munkássága a felszabadulás után bontakozott ki igazán s az előbbi a prózában, Benjámin pedig, mint legnagyobb élő költőink 332