Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Második rész: A jelen, mely a múltnak is részese
majd ezeket fölényesen félresöpörve, úgyszólván a semmiből teremtett meg egy forradalmi képbeszédet, mely őszinteségének legfontosabb eszközévé vált. Tőle függetlenül, Babits metaforás versnyelve, s egészen magányosan, Füst Milán áttörése a képek elvontsága, új logikájú funkciója felé, teljessé tette a kifejezési eszközök átformálódását, s egyúttal zűrzavarát is. Immár szabaddá vált az út az elvontság mezeire, s ezen az úton különösen az új nemzedék egyik csoportja merészen, de kissé könnyelműen előre is tört. Míg a rím s az ütem megújulása nem fejlődött olyan méretűvé, hogy az egész korra válhatott volna jellemzővé, addig a képeké és a metaforáké egyeduralomra tett szert. A Babits és Füst Milán által megindított folyamat elemi erővel tört fel: költői nyelvünk gyökeresen átformálódott e parttalan vállalkozásban — átformálódott, de sajnálatosan, „inflálódott” is. Ami Babitsnál és Füst Milánnál még friss, új szemlélettel és magának a megújításnak kalandjaival, kockázataival szolgált, az — a fejlődés dialektikájának törvényeihez híven — napjainkban inkább a biztonság simaságát nyújtja. E simaság, s magának a lírai metafora-készletnek felhígulása vezetett költői nyelvünk egyre aggasztóbban megnyilatkozó válságához. A kifejezési eszközök megújulásait sorra véve, sajátos jelenségként kell megemlékeznünk Kassák magányos és elszigetelt szabadversvállalkozásáról, mely még így, folytatások nélkül is, következetességében, zártságában, további előretörések ígéretét, forradalmi lehetőségét hordozza. A megszületőben levő szocialista költészet eszközei nagyon is különböznek ma a Kassákéitól, ami éppen nem meglepő, sőt, helyénvaló, s a költészet törvényei szerint elkerülhetetlen, hisz a túlságosan közeli példa merevítőén, kategorikus módon hatna. De nem lehetetlen, hogy a szocialista líra egy távolibb változata épp a Kassák eszközeit fogja megragadni, hogy forradalmának művét kovácsolja velük. És ugyancsak a kifejezési eszközök megújítása, kereső-kísérletező eklektizálása terelte a figyelmet, habár átmenetileg, a klasszikus formákra és mértékekre is, Babits sokértelmű indítékainak egyik gyümölcseként, Radnóti és a fiatalabbak bizonyos lírai korszakában, midőn az eszközeiért nyúló őszinteség örömmel és hasznosan kapott rajtuk. Líránk mostani helyzetében ezek a kifejezési eszközök nem különösebben időszerűek, de egy forrongásaiban is annyi klasszicitást ígérő költészet valamikor talán szerencsésen használja föl ezeket a kísérleteket. 189