Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Második rész: A jelen, mely a múltnak is részese
ILLYÉS GYULA A hatvanadik születésnapját ülő költő a legtöbb olvasó emlékezetében ma is a negyedszázad előttit idézi. A Puszták népe, a Petőfiéletrajz, a Kacsalábon forgó vár, az Ifjúság: ma már végleges érvénynyel kerültek méltó helyükre a kézikönyvekben, a tankönyvekben s az irodalmi köztudatban. Vannak talán, akik Illyés kései termését a már szépen kikerekedett kép megbontásának érzik, új és kényelmetlen feladványnak, melyet látszatra oly bonyolult megfontolásokkal lehet csak az első szakaszhoz hozzáilleszteni. Most mégis az új, a kései szakaszra szeretnék utalni, mert tartozunk a költőnek azzal, hogy érteni próbáljuk útjának új szintjeit, — s emezekben a korábbiakat, a korábbiakban pedig a mostaniak ígéretét megtaláljuk. Nem lehet a Kézfogásokh&n az első szakasz tagadását látni, s a Rend a romokban is számunkra az Uj verseket készíti elő. Illyés helyét az irodalomtörténet régóta kijelölte, a népi írók mozgalmában. De irodalmi mozgalmak megítélésénél hajiunk az elvontságra: a közös program tézisei mellett nem figyelünk föl eléggé a megvalósulás különbségeire. Az irodalmi életet néha összetévesztjük az irodalommal. Nem közömbös, hogy kiket, miféle barátság és kapcsolat fűz össze, közös elhatározásokra, — de az elhatározásnál fontosabb a tett, az alkotás. Ha a magyar irodalmi viszonyokkal nem ismerős olvasó egyvégtében végigolvasná Illyés egész lírai és prózai életművét, néha erősebbnek érezné intellektuaUzmusát, mint népiességét, néha pedig közelébb érezné őt az európai Hra áramlataihoz, mint a sajátos magyar hagyományokhoz. Ha Babits hatásának legmélyebb nyomait keressük — Illyésnél találhatjuk meg azokat (ő maga figyelmeztet erre, utalásokkal, vallomásokkal); s ha Babits utolsó verseit olvassuk, Illyés sugallatát lehetetlen bennük fel nem fedeznünk. 205