Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Második rész: A jelen, mely a múltnak is részese
tárak szaporodása, az irodalom, a művészet, a tudomány iránti megnövekedett érdeklődés nagymértékben az ő munkájának gyümölcse is. Kulturális forradalmunk egyik legfontosabb szférája volt az új, a szocialista realizmus felé haladó irodalom segítése, serkentése. Révai Józsefnek ezen a téren is komoly érdemei vannak. Mégis, amiként gondolkodásában, habár átmenetileg, megfigyelhettük a forradalmi hagyomány összeszűkítését: ugyanúgy irodalompolitikájában is tapasztalnunk kellett olyan hibákat, melyek különösen 1956 előtt bosszulták meg magukat. Ezek a hibák abból eredtek, hogy az új, a szocialista realista igényű magyar irodalom útját rögtönzötten jelölték meg, s a helyes cél felé törve nem számoltak eléggé az útközben adódó nehézségekkel. Amennyire helyes volt forradalmi szenvedéllyel sürgetni az új irodalom kialakulását, — annyira hibás volt az, hogy Révai József, és munkatársai is, elemzéseikben megoldottaknak véltek olyan kérdéseket, melyek valójában nyugtalanítóan megoldatlanok maradtak, s eredményként örvendtek olyan műveknek, melyek erre az örömre vajmi kevéssé szolgáltak rá. Ha Révai József irodalomtörténeti munkásságában a forradalmi hagyomány előtérbe állítását érezzük is a legfontosabb törekvésnek, nem szabad figyelmen kívül hagynunk olyan munkálatait, melyek a forradalmat előkészítő korszakok, vagy a forradalmat követő, illetve ellenforradalmi jellegű periódusok sajátos és bonyolult irodalmi jelenségeivel foglalkoznak. Kölcsey-tanulmánya a reformkor megértéséhez szolgáltat kulcsot, s ennek a kulcsnak segítségével kísérelhettük meg Eötvös József pályájának megfejtését is. De Révai komoly figyelmet fordított az olyan jelentős és ellentmondásos alkotók életművének értékelésére, aminők Jókai és Kemény Zsigmond (ez utóbbira vonatkozó jegyzetei talán még postumusz módon napvilágot láthatnak), s igényes kísérletet tett a Madách-probléma megoldására. Irodalomtörténeti módszerét az eszmei-politikai kérdések megragadása, összefüggéseik feltárása, s igen logikus, erőteljes kidolgozása jellemzi. De tévednek, akik azt hiszik, hogy Révai ezzel az esztétikai kérdések elhanyagolására kívánt volna példát adni; egy-egy könnyed, vázlatos kitérése, jelzése arról tanúskodik, hogy nagyon is finom érzéke volt az ilyen problémák iránt, s kevés irodalomtörténésznél találhatjuk meg a művészi minőség, a tehetség, a műalkotási színvonal érzékelésének oly szigorú mértékeit, mint épp őnála. Egy-egy írói pálya eszmei kérdéseinek tisztázásával 448