Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Második rész: A jelen, mely a múltnak is részese
JEGYZET JÓZSEF ATTILÁRÓL Ha megkísérelném, hogy a magyar költészet történetében József Attilát valakivel összehasonlítsam, önkéntelenül inkább Petőfire, mint Adyra gondolnék. Nem azért, mintha József Attila osztályhelyzetét sokkalta hasonlatosabbnak erezném Petőfiéhez, mint Adyéhoz. Hanem inkább azért, mivel Petőfi és József Attila szenvedéseiben, megpróbáltatásaiban érzek sok hasonlóságot. Tekintsünk arcképeikre: mintha ugyanaz a lélek nézne ránk mindkettejük vonásairól! Ugyanaz a keménység és harciasság mindkettejükben, — és életükben is a sorsnak ugyanazok a jegyei. TávoU szülőföldről érkeznek mindketten: a múlt század Kiskunsága sem esik távolabb az uralkodó osztályok gondjától, tudatától, mint a huszadik század Ferencvárosa. Kettejük közül talán mégis Petőfi a „szerencsésebb”: őt egy diadalmaskodó mozgalom kapta a hátára, s már nem érhette meg e mozgalom elnyomatását. József Attilának azonban nem adatott meg, hogy a munkásmozgalom harcainak új diadalait megérhesse. De József Attilának sokkal többet is kellett önmaga erejéből megteremtenie, mint Petőfinek. Emez új értelmet adott két nagy irodalmi irányzatnak: a népiességnek és a romantikának. József Attila a huszadik század formabontó iskoláinak tanulságait szívta fel magába, de segítségükkel is olyan új költészetet akart teremteni, mely különbözött ezektől az iskoláktól. Eszmeileg számtalan szál fűzi József Attilát kortársaihoz és az elődök egy részéhez, — de hozzájuk képest, és másokhoz képest is, nagyobb „ugrás” volt az ő költészete, mint Petőfié. József Attila lírája emberileg és költőileg is nehezebb feltételek között jött létre, mint bárkié századunk magyar költői közül. A Nyugat nagy költőit a folyóirat köré csoportosult tábor védte és támogatta. A népi írókhoz tartozó költőknek is széles körű volt a 202