Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Második rész: A jelen, mely a múltnak is részese
táboruk. József Attila igazi tábora azonban a mi korszakunkban kezd kialakulni. Sokkal mélyebbre hatolt, sokkal görcsösebben és fájdalmasabban teremtette meg önmagát, hogysem epigon modorrá lehetne átváltoztatni azt az újat, amit hozott. Ha a konkrétság és a filozófiai igény egységét a népköltészet legnehezebben elérhető feltételének tekintjük: úgy József Attilát nemcsak a magyar, de a világlírában is egyedülálló hely illeti meg. Mostanában felfigyelhettünk azokra a visszhangokra, melyeket költeményeinek idegennyelvű fordításai keltettek. Ezek a visszhangok azt ígérik, hogy költészetének példája a világlírában most fog talán igazán hatékonnyá válni. Mert ha valaki, úgy ő terelheti vissza a konkrétumok biztos forrásaihoz a túlságosan elvonttá vált nyugati költészetet. A mi számunkra József Attila költészete eléggé ki nem aknázott lehetőségekkel is szolgál. Az eszmei, az intellektuális sűrítettség olyan magas foka jött létre nála, mely mindig a legkonkrétabb valóságból képes táplálkozni. Valójában tragikus költészet ez, de telítve a tragikum valamely újszerűén tiszta és felemelő értelmével. Érzékenyebb költőt keveset ismerhetünk József Attilánál, — de olyat se, aki az érzékenységet keményebb és önzetlenebb költői magatartással tudta volna párosítani. Nagylelkű volt és szigorú, költészet és érzelem gyeplőit sohasem eresztette el, kitartása oly feltétlen volt, hogy az végül tulajdon, önmagára utalt erejét is meghaladta. Érzékenyebben fogta föl táj, falu, külváros hangulatát és valóságát, mint az annyira érzékeny Juhász Gyula, — de ez az érzékenység sohasem vált nála a menekülés, a kivonulás ürügyévé és mentségévé. Ez az érzékenység bírta arra, hogy annyi szenvedéssel azonosuljon, és ez az azonosulás fejlesztette ki benne azt a hihetetlen erőt, mellyel új korszakot jelentő költészetét létrehozta. Tömörsége, szikár szűkszavúsága, távoli hagyományokat felölelő műveltsége: az érzékenység mellé társult erő legszebb bizonyítékai. Barátai megcsodálták azt a kitartást, melyet egy nyelv elsajátítására fordított. Legnagyobb költeményeiben is annak az embernek erőfeszítését érezzük meg, aki egymaga vállalkozik egy merőben új, előzmény nélküli költői világkép) megteremtésére. Ezt az új világképet egyaránt jelenvalónak érezzük, akár a téli éjszakáról szól, akár szerelmesének testéről. Hite és hűsége feltétlen volt és makulátlan; az életét átható eszme szerelmes verseit éppúgy átjárta, mint a mozgalmiakat. Képtelen volt a megalkuvásra, a langyosságra. A költészet az ő számára az emberi, az erkölcsi felemelkedés útját is jelentette. Kortársai közül nem is költőket érzek vele igazán rokonnak, ha-203