Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Második rész: A jelen, mely a múltnak is részese
a dal-kultusztól viszolygó Arany, sőt József Attila is: igazában a gondolati líra nagy alkotói. Illyésnél kezdettől fogva az indulat a gondolaton tör át, a vers nála mindig valamiképp erkölcsi tett, s a morál igénye szabja meg a költemény többnyire novellisztikus-elbeszélő formáját. Ez az elbeszélő előadásmód, mely csodálatos gazdaságossággal kerekíti le a téma határait, a legutóbbi korszakban is megmarad, de könnyedebben, hangulatibb hajlammal, családiasabb közvetlenséggel. „Humoros” költészet ez — de abban az értelemben, ahogyan Toldi estéjét tekintette „humoros” műnek Arany János. Nehéz lenne ezen a születési évfordulón jókívánságokkal fordulnunk a költőhöz. Mert csak olyasmit kívánhatnánk neki, amit már birtokol, olyasminek megszerzésére buzdíthatnék, amit soha el nem veszített. A nap lemegy, de helyébe feljönnek a csillagok — és ezeknek sátora alatt ő otthonosabbnak fogja érezni magát, mint ifjúságának és férfikorának túl sok felhőt, túlságosan múlékony napfényt kergető, füsttől és koromtól el-elboruló, tragikus és hálátlan égboltja alatt. 1962