Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Második rész: A jelen, mely a múltnak is részese
Az évtized, melynek valóságanyagából Szabó Lőrinc a maga költői világát felépíti: 1919 replikája is. Ellenforradalmi évtized, s gyűlöletét, melyet iránta érzett, a költő később sem tagadja meg. A replikában azonban történelmi szükségszerűséggel bennfoglaltatik az is, amit tagadni akar: 1919 emberi, társadalmi igazsága. A húszas évek Magyarországa mindenestől, akarva-akaratlan példázza 1919 igazságát. Szabó Lőrinc is, a maga sorsán s embertársai sorsán át eljut ez igazság megérzéséhez. Megérzése részben tudatossá válik, részben ösztönös marad — de a Kalibán, a Fény, fény, fény, A Sátán műremekei költészetében ennek az igazságnak oroszlánrésze van —, ennek az igazságnak ihlete nélkül Szabó Lőrinc költészete sohasem nyerhette volna el azt a konkrétságot és őszinteséget, mely mindvégig legfőbb értéke is maradt. A költői életpályák talán még annyira sem ismerik a gépies folyamatosságot, mint általában a mindennapok embereinek pályái. Valamely indíték nem jelent még feltétlenül folytatást is; a lázadóból nem lesz szükségképp forradalmár. Mi több, ami egyik korszakában hasznára, segítségére szolgált a költőnek, ugyanaz egy későbbi korszakában gátjává is válhatik. Szabó Lőrinc szenvedélyesen áll szemben a maga korával. De idővel ez a szembenállás valamiféle befelé forduláshoz vezet, illetve a költői értékek egy sajátos „átváltásához”. A kín, melyet a kor kiprésel a költőből, egyaránt válhatik tettek, akarati gesztusok — vagy szemlélődések, magábaszállások nemzőjévé. A húszas évek verseiben Szabó Lőrincnél a tett áhítása, akarása az uralkodó. A harmincas években ez az akarat helyet ad a döbbent álmélkodásnak, majd a szemlélődésnek — a tett áhításának helyébe lép a bölcseleti kielégülés. Szabó Lőrinc lírája ugyan mit sem veszt konkrétságából, de már inkább gondolati, semmint érzéki ez a konkrétság. A szerelemnek ez. a nagy, megszállott költője még a szenvedélyben is kissé filozófussá válik. Olcsó, leegyszerűsítő gondolkodásra vallana föl nem ismerni ennek az új korszaknak hatalmas költői eredményeit, vívmányait. Szabó Lőrinc költői nagysága nem tompul, hanem fényesedik ebben a korszakban — de a harmincas évek már egészen másféle költői magatartást alakítanak ki nála, mint aminőt ígértek a húszasok. A költő némiképp elszakad a világtól — eddig megszólaltatója, most inkább hordozója lesz a kor nagy ellentmondásainak. Hogy ez mekkora különbség, azt megérthetjük, ha az ő pályáját a József Attiláé mellé állítjuk. Az ellentmondások hordozása is létrehozhat nagy költészetet — s hoz is létre Szabó Lőrincnél —, de ez a költészet mind-238