Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Második rész: A jelen, mely a múltnak is részese
végigviteléhez éppannyira volt szükség a munkásosztály harcait átható eszmék tisztaságának megőrzésére, mint a történelem dialektikájának megfigyelésére, a belőle adódó tanulságok következetes érvényesítésére. Ma már sokak előtt el is homályosulhatott Révai kezdeményezésének valamikori nehézsége és fontossága. Hisz például csak az 1848 —49-es forradalom és szabadságharc helyes értékelésében olyan túlzásokkal és merevségekkel kellett leszámolnia, melyek ezt a nagy, haladó mozgalmat egészében „nemesi felkelésként” fogták föl. Másfelől viszont meg kellett cáfolnia 48-nak azt a nacionalista mítoszát is, melyet a magyar ancien régime alakított ki. Nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, mekkora jelentősége van annak, hogy 48—49-et ellentmondásainak oly bonyolult és gazdag dialektikájában mutatta be Révai, s a nagy népi forradalmi mozzanatoknak a nacionalista megkötöttségekkel, nemesi-polgári osztálykorlátokkal való összeszövődését oly híven érzékeltette. Kossuth-portréját ugyanez az igény emeli nagy jelentőségű alkotássá, s ez a módszer, ez a szemlélet vezet oda, hogy 48 forradalmának vezéralakját történelmi egyéniségének sokrétűségében, valódi történelmi helyén, valóságos, nem pedig eszményített mivoltában láthassuk. Révai írásai érzékeltetni tudták azt a feszültséget, mely egy-egy nagy alkotó vagy történelmi személyiség életén, sorsán belül, szándékai és kötöttségei, fölismerései és tévedései közt alakul ki, s mely az ő valóságos szerepének, történelmi funkciójának magyarázatát is nyújtja. Révai bonyolult, de szenvedélyesen logikus képet tudott nyújtani osztályhelyzet és egyéniség, történelmi-társadalmi folyamatok és egyéni cselekedetek, elhatározások összefüggéseiről. Sajnos, módszerének épp ezt a finom és magasrendű sajátosságát tudták legkevésbé átvenni tanítványai, s voltak esztendők, amikor inkább az eszményítés, illetve a türelmetlen elutasítás váltotta fel tudományunkban a marxista dialektikát. A magyar irodalom történetének gerincéül, mértékéül Révai a forradalmi hagyományt, Petőfi, Ady, József Attila hagyományát állította. Ez az irodalomtörténeti koncepció szakít a korábbi polgári tudomány fejlődési elvével, szakít azokkal az elméletekkel, melyek az ellenforradalmi vagy megalkuvó korszakok apológiájára törekednek. De Révai irodalomtörténeti koncepciójának nem az volt a célzata, hogy irodalmunk egészét a nagy, forradalmi teljesítmények mögé rejtse el, s Petőfi, Ady, József Attila művén kívül költészetünkből úgyszólván semmit sem engedjen érvényesülni. Távol állt tőle olyan felfogás is, mely nagy, forradalmár művészeink 446