Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Harmadik rész: Vita és kritika
Jegyzet a szocialista realizmusról Nagy költői forradalmak után az irodalom fejlődése válaszutak elé kerül: a hagyomány, az örökség, a megteremtett vívmányok vonzása az egyik — az újítás, a továbbjutás, a kísérlet vágya a másik útra kívánja vezérelni lépteinket. A költői forradalmak a társadalmiak kísérői vagy előfutárai, s az örökösök művében a forradalom néha bonyolultabb is lehet, mint az egyértelműen hősi és lendületes forradalmi korszakoké. A szocialista realizmust is forradalmi kor hozta létre, — vagy a forradalom előszele, igénye legalábbis, Gorkij, A. Tolsztoj, Solohov — Aragon, Eluard, Brecht — József Attila, a szociahsta realizmus úttörői, akiket ma már ez irány klasszikusainak érzünk, valójában maguk is a forradalom gyermekei. A művészet, melyet megteremtettek: forradalmi művészet — eszmeiségében éppúgy, mint kifejezésformáiban. Ez a művészet egy nagy eszme eljegyzettje, egy nagy ügy szolgálója. Eljegyzettség és szolgálat: íme, ennek a forradalmi művészetnek letörölhetetlen jegyei. Amikor az utóbbi években a szociahsta realizmusról szó volt — és hány jó- vagy rosszhiszemű félreértés tapadt is e szavakhoz —, sokan feledkeztek meg arról, hogy forradalmi, nem pedig konzervatív művészettel állnak szemben. Azok az írók, akik a kísérlet jogát hangoztatták, valójában a szocialista realizmus forradalmi értelméért is küzdöttek. És tagadhatatlan, hogy akadtak a szocialista realizmusnak konzervatív értelmezői is: olyanok, akik azt módszernek és stílusnak tekintették — a szocialista valóság kifejezésére egyedül alkalmas módszernek és stílusnak. Ebből a felfogásból egyféle uniformizálás következett — s verseknek, regényeknek hosszú sora, melyek sokkal inkább hasonlítottak egymásra, hogysem eredeti és újszerű ábrázolásai 489