Spiró György: Miroslav Krleža (Budapest, 1981)
VIII. Petrica Kerempuh Balladái
gyen” ábrázolását kérték számon a „van” ábrázolása helyett, és ezzel a szemlélettel elméletileg is, gyakorlatilag is jogos volt harcolni. Csakhogy ismét azt kell látnunk, hogy amit Krleza elméletileg helyesen hirdet, azt művészetében nem valósítja meg. A tragikomikus tévedés ott van, hogy a baloldali jugoszláv kritikusok nem vették észre: Krleza pontosan az ő elveiknek megfelelően alkot egész életében, még a Balladákban is. Gondolkodása éppen olyan utópikus, nem-realista beállítottságról tanúskodik, mint támadói gondolkodása, csak éppen ez a gondolkodás nála egy lépcsőfokkal magasabban realizálódik: nem kifejtett nézeteiben, hanem a műveiben. Mitikus ez a gondolkodásmód, és az Új Világ alapmítoszához szükségképpen más mítoszok — például nemzeti mítoszok — társulhatnak. A plebejus szemlélet Krleza számára a Balladákban megvalósítandó feladat, és nem természetes kiindulás. A plebejusság mint olyan is mítosz. Egy született plebejus alkotó ösztönösen részvéttel, megértéssel ábrázolja a társadalom aljára vagy perifériájára szorult embereket, sorstársait, barátait, akiket szeret, akikben számtalan emberi értéket és szépséget fedez föl. Gondoljunk az Áldott szegénység szonettjét költő Kosztolányi és az áldatlan szegénységben költő József Attila ellentétére egyfelől, a plebejusságot mint nihilista tagadást felfogó Krleza és az éppen hogy nem nihilistán mindent tagadó Villon, vagy ismét József Attila ellentétére másfelől. Villon vagy József Attila költészetében egészen magától értetődő, hogy számtalan érték létezik a valóságban, és evilágiságuk döntő bizo-227