Spiró György: Miroslav Krleža (Budapest, 1981)

VIII. Petrica Kerempuh Balladái

gyen” ábrázolását kérték számon a „van” ábrá­zolása helyett, és ezzel a szemlélettel elméletileg is, gyakorlatilag is jogos volt harcolni. Csakhogy ismét azt kell látnunk, hogy amit Krleza elméletileg helyesen hirdet, azt művésze­tében nem valósítja meg. A tragikomikus téve­dés ott van, hogy a baloldali jugoszláv kritiku­sok nem vették észre: Krleza pontosan az ő el­veiknek megfelelően alkot egész életében, még a Balladákban is. Gondolkodása éppen olyan utópikus, nem-realista beállítottságról tanúsko­dik, mint támadói gondolkodása, csak éppen ez a gondolkodás nála egy lépcsőfokkal magasab­ban realizálódik: nem kifejtett nézeteiben, ha­nem a műveiben. Mitikus ez a gondolkodásmód, és az Új Világ alapmítoszához szükségképpen más mítoszok — például nemzeti mítoszok — társulhatnak. A plebejus szemlélet Krleza számára a Balla­dákban megvalósítandó feladat, és nem termé­szetes kiindulás. A plebejusság mint olyan is mí­tosz. Egy született plebejus alkotó ösztönösen részvéttel, megértéssel ábrázolja a társadalom aljára vagy perifériájára szorult embereket, sorstársait, barátait, akiket szeret, akikben számtalan emberi értéket és szépséget fedez föl. Gondoljunk az Áldott szegénység szonettjét köl­tő Kosztolányi és az áldatlan szegénységben költő József Attila ellentétére egyfelől, a plebe­­jusságot mint nihilista tagadást felfogó Krleza és az éppen hogy nem nihilistán mindent tagadó Villon, vagy ismét József Attila ellentétére más­felől. Villon vagy József Attila költészetében egészen magától értetődő, hogy számtalan érték létezik a valóságban, és evilágiságuk döntő bizo-227

Next