Szilágyi Imre: Az"örök" értékek nyomában. Nicolai Hartmann értéketikájának kritikájához (Budapest, 1975)
V. Az érték objektivitásának paradoxonjai
sét. Ugrásszerűen következett be az ipari, illetve a finánctőke maximális koncentráltsága. A polgári nemzetállam is a junker-burzsoá és a porosz katonai kormányzat összefogása révén született. Ezek érthetővé teszik, hogy Hartmann álláspontjára a feudalista viszonyok miatt maradt mindvégig szemléleti. Mindössze azok szószólója lehetett, akik hatalmából csupán a látszatvalóság és nem az egész társadalom gyakorlati átalakításának eszköze volt. Ehhez a változtatáshoz elégnek tűnik ugyanis a szellem aktivitása, hiszen elmélete szerint a lét csak az elidegenedett világ érzelmileg átélt és elszenvedett belső, affektiv sávjára korlátozódik. A filozófus teoretikus világképe ezért kettős értelemben is „világhiányban”55 szenved. Először azért, mert pusztán az elidegenedés jelenségbirodalmát, azaz közvetlenségét írja le, a második ok pedig az, hogy ez a látszat-lét is csak az érzelmi visszatükröződés eredménye. Tényei mindössze az emocionalitás „faktumai”, amelyeket Hartmann végső ontológiai adatoknak tekint. Ezt véli csak átalakíthatónak. Ez azonban elég ahhoz, hogy ontológiai koncepciójára épülő éftéktanával tagadja a teljes konformitást. A kívánatos magatartás szerinte ugyanis a következő: ellenállás a társadalmi rossznak, és a mindenképpen elérkező jövő várása. Az ember így állandóan - majd később részletezzük - az eljövendő várakozásában él. Ez határozza meg döntően erkölcsi életét. Hartmann is tehát - Kanthoz hasonlóan - az etikai értékek világát az elvont „legyen”-re korlátozza. Azok a polgárok ugyanis, akik viszonyára a filozófus etikáját vonatkoztatta, nem az időben várnak valamit - múlt, jelen már mozdíthatatlanul megformált56 -, hanem ä jövőtől, az időnek még meg nem valósult töredékétől. Ehhez kívánnak alkalmazkodni az ideális értékek segítségével. Az elidegenedés azonban nemcsak a látszatvalóság létrehozója, hanem fétis is. „Idegen”, látszólag az embereken kívül álló erő, amely irányáról nem tudják, honnan és hová tart. Hatalmát tehát nem uralják. „Fátumként” szorongatja az embert. Ezt is nagyon jól észreveszi Hartmann. Külön is foglalkozik a mágikus sorsszerűséggel. Ügy ta-55 József Attila: Összes művei. III. köt. Budapest Í9Ő7. 159. old. 56 N. Hartmann: Realitätsgegebenheit. Berlin 1931. 21. old. 344