Tarján Tamás: Nagy Lajos - Nagy magyar írók (Budapest, 1980)
A visszavonulás és kívülállás évtizede
már szűkre szabott öregkori esztendőkben sem keletkezett olyan Nagy Lajos-mű, amely valóban vetekedhetne a korábbi legnagyobb alkotásokkal. Hangot kap ezért nemegyszer a „mégsem volt igazán nagy író” vélekedése. 1963-ban, tehát lassan már két évtizeddel ezelőtt vita alakult ki az életmű körül - egy tágabb, bonyolult irodalomtörténeti vita része, ürügye lett az írói pálya megítélése. Meglehet, a vita egyik résztvevője, Kiss Ferenc, aki részletesen taglalta Nagy Lajos írásművészetének gyöngéit - anélkül, hogy az író és a java alkotások iránti megbecsülését titkolta volna - ma már némiképp eltérően, árnyaltabban fogalmazna; szavai azonban ma is elgondolkodtatóak. S mivel a hatvanas évek eleje óta a Nagy Lajos-szakirodalom alig-alig gyarapodott, különös súllyal kell figyelembe vennünk megállapításait. „Leegyszerűsítenénk tehát a kérdést - írja Kiss Ferenc -, ha Nagy Lajos hiányait kizárólag kora és környezete rovására írnánk. (S ha mindent a korra háríthatnánk is, a mű objektív értékén ez nem változtathatna.) József Attila, Illyés Gyula ugyanabban a korban élt s jórészt abban a közegben, s az ő művészi világuk mégis teljesebb. Nagy Lajos azért alkotott az övékénél és Móriczénál szegényebb költői világot, mert a sárarany ember valódi arányai, kapcsolatainak gazdagsága, az élet tengernyi szépsége; az elementáris szenvedélyek: a kétségbeesés és a boldogság, a rajongás és a gyűlölet; a lélek dús és meleg áramai: a szép szerelem, az anyaság, a testvériség érzése iránt nem volt elég fogékony. Másokban nem tudja egészen komo-198