Tolkien, J. R. R.: A gyűrűk ura. II. A két torony (Budapest, 1981)
Különös világba visz ez a regény: emberfeletti és emberalatti lények lakják. Anyagi valósága nincsen, baljós fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó erdői, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a hétköznapok közegében, ám mégis otthon legyünk benne, megértsük bűneit is, erényeit is. Hisz nincs az a tündérmese, melynek ne lenne élményalapja, melyet ne kötne elszakíthatatlan szál a megtörténthez. A könyv írójának, a kiváló angol nyelvtudós Tolkiennek a képzeletét is történelmi közelmúltunk apokaliptikus eseménysora termékenyítette meg, hogy létrehozza a Jó és Rossz harcának hatalmas, mondái méretű körképét, s ha már a valóságban nem találta, legalább az időtlenben, a mesében keresse a kiutat, annak eszközeivel kovácsoljon fegyvert számunkra, amivel le tudjuk győzni - önmagunkat a mesebeli Jóval azonosítva - a korántsem mesebeli Rószszat. A testi-lelki torzulásokat élénkbe táró írásművek tömkelegében üdítő színfolt egy ilyen naiv könyv. Higgyünk hát a mesének - adjuk át varázslatos sodrának a mindennapok szürke kérge alatt örökké ott élő gyermeki önmagunkat.