Tolnai Gábor: Örökség és örökösök. (Kazinczytól máig) (Budapest, 1974)

Költők és írók

ügyéért: megvilágították a költővel egyenértékű embert. Az embert és a költőt, ezt a szép egységet, ezt a nem mindennapi harmóniát. Az ő szavai kívánkoznak toliamra, egy régi verséből: „... hangjában olyan szavakra leltem, mik ajkamat már rég keresték.. Midőn elutazott Budapestről, még a vonat lépcsője előtt is magya­rázott, s emlékeztetett megbeszélt terveinkre. Midőn kigördült a vonat, itt maradt közöttünk a költő műve. És műve mögött felejthe­tetlenül, komoly sötét bőrű arca, élettel teli duzzadt ajka, és a szeme, amelynek nézése úgy változik érzelmeinek hullámzásával, mint ahogy változtatja színét a halakat nevelő és szökőárral pusztító óceán. A műve és mögötte az ember. Az ember, aki „nem tud nyug­ton maradni” - ő mondja ezt egy klasszikus számba menő versében a tengerről. - „Nem tud nyugton maradni” mindaddig - még mindig ugyané versből citálok, szó szerinti prózafordításban amíg mi ,,emberek rendbe nem szedtük közös dolgainkat, míg meg nem oldot­tuk legfőbb problémáinkat.” - Ismétlem - tőle származnak ezek a szavak, s nem a rokon ihletésű József Attilától! Rokon ihletés és azonos feladat. Igen! Pablo Neruda is arra a feladatra vállalkozott, hogy erejének teljességével sűrítse műveibe a kimeríthetetlen valóságot. Hogy áb­rázoljon, ítéljen és építkezzék. Várat építeni, kyklopsi munkával, fáradsággal és verejtékkel. Olyan várat, amely végül is ledönthetetlen. (1960)

Next