Tolnai Gábor: Örökség és örökösök. (Kazinczytól máig) (Budapest, 1974)
Művészetről - művészekről
zett be az ország műveltségének. Kell-e idézni a mi századunk vívódásainak, ellentmondásainak, disszonanciáinak nagy festőjét, Picassót? Ki ne tudná ma már, hogy már az utóbbi fél évszázad hispániai költői, a Ramón Jiménezek, az Antonio Machadók, a Miguel Hernandezek, a García Lorcák és a Rafael Albertik a világirodalom legnagyobbjainak sorába tartoznak,? Többségükről úgy beszél majd az elkövetkező idők irodalomtörténetírása, hogy előkészítői voltak a spanyol népfrontnak, miként hazánkban Ady Endre és nemzedéke az 1919-es tanácsköztársaságnak. És utalnunk kell arra, hogy 1939-et követően, a fasizmus nyomása ellenére, a korábban kibontakozott irodalmi, művészeti virágzás nem szakadt meg, ha bizonyosfajta megtorpanás be is következett. A népfront irányában haladó nagyok nyomán újak léptek fel: fiatalok, akik összeszorított fogakkal ugyan, de alkotnak, nem méltatlant az immár klasszikussá vált elődeikhez. Összeszorított fogakkal alkotnak, mint a Horthy-Magyarországon József Attila vagy Radnóti Miklós (1965)