Tolnai Gábor: Örökség és örökösök. (Kazinczytól máig) (Budapest, 1974)
Költészetünk és a nagyvilág
József Attila születésnapjára Ha élne, ötvenöt esztendős lenne mindössze most. Ebből az ötvenöt évből csupán harminckettőt töltött az élők sorában. Életműve hódító útjának, a halál utáni első hét esztendeje a Horthy-kor szorítójában telt el. Az utolsó másfél évtized - amely egybeesik szabad életünk első tizenöt esztendejével - jelenti József Attila művének teljes térhódítását, klasszikusaink sorába emelkedését. Ez alatt a tizenöt év alatt vált világossá, hogy a Horthy-idő város peremére szorított, kisemmizett proletárköltője legnagyobb nemzeti költőink sorába tartozik. Halála óta egyetlen társa sem múlta felül. És ez elsősorban nem az utódok gyöngeségét, hanem az ő nagyságát példázza. Vannak hegycsúcsok, amelyek után egy ideig alacsonyabb vonulatoknak kell következniük. Amiről József Attila álmodott és amit ő, a lélek mindmáig legnagyobb, tudatos magyar mérnöke műveiben megrajzolt, ebben az időben került le a rajztábláról a gyakorlati megvalósításra. Most, József Attila ötvenötödik születésnapján az életünkről kellene szólni, mert ez az, ami semmiképpen sem választható el az ő diadalától. Hadd szóljak azonban arról, hogy József Attila művei gyorsuló ütemben lépik át már a haza határait is. Nem arra gondolok, hogy miként ölelik szívükre műveit a baráti országok olvasói, a proletár nemzetköziség ész- és szívhangjait ismerve fel bennük. 266