Török Gábor: József Attila-kommentárok (Budapest, 1976)
(1922. 1:30). Az sem okoz szükségképpen szerkezeti törést, ha előbb valamilyen csoportot, közösséget szólít meg a lírai én, aztán a csoport tagját. Itt magát ezt a sorrendet is a kifejezés szolgálatába lehet állítani. Elemezzük József Attilának talán legtökéletesebb szerkezetű remekművét, a Kiáltozást (1936. 2:182)! A lírai én belső világának történelmét nemcsak a képek hordozzák, hanem e képek jelöltjeinek (közvetlen jelöltjeinek) a térbeli viszonya, aránya157 és a felhívási viszonyok változása is. A költemény vezérlő képei a három versszak egy-egy nagy hasonlatának a hasonlójában helyezkednek el. Az első versszak sok ember reális többes második személyéhez szóló felhívással indul, s a kép benne a rácsok közt vergődő állat közelképe: „Jaj, szeressetek szilajon, hessentsétek el nagy bajom! Eszméim közt, mint a majom a rácsok közt le és föl, 5 vicsorgók és ugrándozom, mert semmit nem hiszek s nagyon félek a büntetéstől.” A második versszakban a többes második személyű felhívás leszűkül egyes számúvá, a kép, a vadon erdőé, azt sugallja, hogy távol is van, a visszhangzásé pedig: hogy talán csak mechanikusan reagál a kiáltozásra. Csökken a remény, hogy valaki valóban meghallgatja a lírai hőst: 213