Unger Mátyás - Szabolcs Ottó: Magyarország története (Budapest, 1973)
A 13. század derekától a mohácsi csatavesztésig
Hunyadinak csak hónapok múltán sikerült kalandos körülmények között hazajutnia. Itthon sem tudta többé annyira megerősíteni hatalmát, hogy támadásra gondoljon. 1452-ben, amikor V. László, Albert utószülött fia nagybátyjától, 111. Frigyes császártól hazatért, a kormányzóságról is lemondott. Sikerei és nagy népszerűsége miatt gyűlölködő ellenfelei attól sem rettentek vissza, hogy elveszejtésére szervezkedjenek. Amikor azonban 1453-ban elesett Konstantinápoly, nyilvánvalóvá lett, hogy hamarosan döntő támadás éri Magyarországot, s Hunyadira még egyszer szükség lesz. 1456-ban II. Mohamed - aki azt hangoztatta, hogy „egy isten az égben, egy uralkodó a földön” - másfélszázezer - egyesek szerint kétszázezer emberrel - vette ostrom alá Nándorfehérvárt. Nándorfehérvár (Belgrád) a korabeli Magyarország kulcsa volt, ha a vár elesik, megnyílik az út a török előtt. A végveszedelem óráiban Hunyadi szinte teljesen magára maradt. A bárók váraikba húzódtak, az udvar Bécsbe menekült. A nyugati országok uralkodói nem adtak segítséget, a pápa megelégedett a keresztes hadjárat meghirdetésével, amelynek szervezésére Kapisztrán Jánost küldte. A Duna és a Száva szögletében épült várat Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály védte, s mindössze néhány ezer embere volt akkor, amikor az irdatlan török tábor elvágta a külvilágtól. Hunyadi azonban nem hagyta sorsára. Fogadott zsoldosaival, familiárisaival s a kortársak által BELGRÁDI (NÁNDORFEHÉRVÁRI)