Urbán Ernő: A Szahara szíve - Világjárók 67. (Budapest, 1969)
URBÁN ERNŐ A SZAHARA SZÍVE Hat-nyolcezer esztendővel ezelőtt földünk legnagyobb sivatagát, a Szaharát még dús növényzet borította, szavannáin tulokcsordák legeltek, s a területet vadászó, pásztorkodó törzsek népesítették be. Valamikor az i.e. IV. évezredben kezdődhetett az a kegyetlen kiszáradási folyamat, amely a viruló tájat a mai vigasztalan pusztasággá változtatta. Vajon kik lehettek a Szahara lakói a hajdani termékeny korszakban? Honnan jöttek, és hová tűntek? Milyen volt külső megjelenésük, és miféle kultúrát hoztak létre? Megannyi kérdés, amely sokáig válasz nélkül maradt, mert a sivatag homokja jól őrizte egykori lakóinak titkát. De 1958-ban fellebbent a fátyol. Egy francia kutató, Henri Lhote, szaharai útjáról Párizsba visszatérve, csodálatos sziklafestményekről és -vésetekről készült másolatokat mutatott be, amelyek egy addig ismeretlen kultúra változatos képét tárták a nézők elé. Lhote emlékezetes kiállítása óta más érdeklődők is felkeresték a Szahara közepe táján emelkedő Tasszili-hegység sziklabarlangjainak falain megszámlálhatatlan sokaságban sorakozó rajzokat, véseteket és festményeket, amelyek hiteles adatokat szolgáltatnak a vidék kőkori népességének életmódjáról, fejlődő, majd lehanyatló kultúrájáról. Urbán Ernő egyike a szerencséseknek, akik ezeket a bámulatos kultúrtörténeti emlékeket ott, a helyszínen láthatták. Útjának eseményeiről— hol a jóízű humor, hol az őszinte elragadtatás hangján — olyan színes mesélőkedvvel és közvetlenséggel számol be, hogy olvasóit is a páratlan élmény részeseivé teszi. GONDOLAT