Ürögdi György: A régi Róma (Budapest, 1963)
VI. A római család és a római név
más után következő éjszakát férje lakásától távol; végül a coémptio, egyfajta jelképes adásvétel révén jött létre a házasság. Ezek az ősi házasságkötési formák az évszázadok folyamán elhalványultak, elavultak, és helyükbe az egyszerűbb, a nők számára több-kevesebb függetlenséget jelentő manus-nélküli házasság lépett. Miután tehát az apák egymással megállapodtak, megtörténhetett az eljegyzés (sponsaba). A szülők és vendégek — akik egyúttal tanúnak is számítottak — jelenlétében a vőlegény és a menyasszony házasságkötés iránti szándékukat kinyilvánították, a vőlegény (sponsus) ezután megajándékozta menyasszonyát (sponsa) és jegyajándékul aranyozott vagy aranyból készült jegygyűrűt nyújtott át, amelyet a leány bal keze gyűrűsujjára húzott. Az esküvőt ismét a hagyományoknak megfelelően ünnepelték meg : a menyasszony haját már előző este vörös hálóba kötötték, majd feladták reá a szegély nélküli tunicát (tunica recta), derekát kettős gyapjúövvel övezték, amelyre bogot (nodus herculeus) kötöttek. Az ara feláldozta a házi istenek (lares) oltrárán gyermekkori játékait, mintegy búcsút mondva a gondtalan életnek. Másnap, az esküvő előtt erre a ruhára még sáfrányszínű köpenyt, ugyanilyen színű sarut öltött, nyakába fémnyakláncot akasztott. Haját hat, szalagokkal átfont varkocsba fésülték, fejét hoszszú, narancsszínű menyasszonyi fátyol borította; a vőlegény a férfiúi méltóság jelképét, a szabad polgár öltözetét, a tógát vette fel. Az így öltözött jegyespár bárányt vagy sertést áldozott a házi isteneknek, majd aláírták a házassági szerződést, amelyre a jelenlevő családtagok és vendégek pecsétgyűrűjük lenyomatát helyezték. Ezután a vőlegény és menyasszony megszorította egymás jobbját, és teljes csendben elhangzott az ősi, szimbolikus kijelentés: „Ubi tu Gaius, ego Gaia!” (Ami szinte lefordíthatatlanul, szó szerint azt jelenti: „Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia”, vagyis az asszonyod, párod, elválaszthatatlan hitvesed vagyok, aki mindenüvé követlek, soha el nem hagylak, mert egyek vagyunk.) Erre a jelenlevők szerencsekívánatokkal halmozták el az ifjú párt, felhangzottak a „feliciter!” (gratulálok!) kiáltások. Ezután következett a menyegzői vacsora, s mire beköszöntött az éjszaka, az örvendező lakodalmi menet a párt új otthonába, a férj lakásába kísérte. Égő fáklyákkal vonultak végig a Városon, közben vidám lakodalmi, főleg a nászéjszakára vonatkozó, nem éppen illedelmes dalokat énekeltek, a vőlegény pedig diót szórt a nép közé. A férj házához érve, a fehér lepellel és zöld gallyakkal díszített kapunál a fiatalember felkapta feleségét és ölben vitte be, hogy a küszöbön esetleg el ne botoljék, mert az rossz előjelnek számított. A menet bevonult a lakásba, a pár leült a nászágyra (lectus genialis), s a férj hozzáfogott az öv kibogozásához, mire a kiséret sürgősen, illedelmesen kivonult. . . Másnap megkezdődtek a hétköznapok (a nászutat az ókorban nem ismerték),