Váci Mihály: A zsezse-madár. Tanulmányok, cikkek, vallomások 1960-64 (Budapest, 1964)
Új barázdák
József Attilát gyermekkora a szegényekhez, a proletárokhoz, és hogyan tette felnőtt korában is örökre rokkanttá: „A proletársors nem eresztette ki markából. Egy magasabb társadalmi szinten a mélybe leszorítva éltette. Egyidejűleg volt hatodik gimnazista és ferencvárosi utcagyerek. Hogy egy pillanatra se szűnjön meg benne a tudat, hogy ő nem jogérvényes jelölt az úri huncutság síkján, ő csak egy pórázon tartott utcai ebecske, aki véletlenül nem a szeneskamrában hál, a Haller-mozi udvarán, hanem az ügyvéd sógornál a hátsó kis szobában, de a kettő ugyanaz... ö egy síkra vetítve éli a két létezést, a nincstelen elsodort proletárét és a diadalmas költőét.”.......Energiakészletét a proletársors emésztette fel, már semmije se maradt, csak költői zsenije.” József Attilának nemcsak társadalmi tudatosságát, költészete tartalmát és célját, de érzelmi világát, oly sok megsejtésre képességet adó „ködös, misztikus” betegségeit, fájdalmait is az a világ adta, a szegénység legzsúfoltabb nyomorúságának világa. Hozzá kötik őt, örökké nyilalló forradással, fájdalmai, révületei, álmai és szerencsétlenségei is, éppen úgy, mint a legragyogóbb gondolatai. Társadalomszemléletének, politikai, költői tisztánlátásának és a valóság felé fordulásának okait is elég egyoldalúan tárják fel. E megállapítások summája az, hogy József Attila csak valamikor Párizsban kezdett ráébredni egyrészt társadalmi helyzetére, elkötelezettségére, mintha csak innen kezdte volna érzékelni a hazai valóságot, másrészt, hogy a szocializmussal itt ismerkedett meg. Az igazság egyoldalú így, és végképpen elsikkad e szemléletből az a tény, hogy József Attila gyermekkora óta a valóság, tehát a szegényparaszti, proletárélet közepette is talált tájékozódást. Ez a 12