Váci Mihály: A zsezse-madár. Tanulmányok, cikkek, vallomások 1960-64 (Budapest, 1964)
Új barázdák
szenek a visszaemlékezések és tanulmányok azzal, hogy leszögezik: József Attila a munkásosztály költője volt, de ennek lényegét, súlyát, konkrét tartalmát nemigen látják tisztán, s okait, valóságos talaját nem derítik fel. Holott összes verseinek elolvasása után a legegyszerűbb ember előtt is kiderül: ott válik az első részleteket, képeket is tekintve igazán költővé, ahol már kiköpi szájából időnkint a különböző költői iskolák szirupos édességeit, és keserű marad a szája a gyerekkorában tanult első szavaktól. Csak amikor arra ébred: „Érzem, hajnali falucska lettem”, (Komoly lett már) „és nagy, rakott szekerek indulnak belőlem a pusztaság felé." (Milyen jó lenne nem ütni vissza) akkor kezdődik költővé válása; amikor minden rárakódott utánzás és mesterkéltség alól kitörnek azok az élményei, melyek szomorúan tudatják vele, honnan jön. Ezektől a versektől kezdődően József Attila egész életének, művének igazi nagy hangsúlyai félreérthetetlenül a szegény emberek, a nyomorultak, de nem az általános, karitatív rokonérzések által átölelt nyomorultak, hanem a munkások, parasztok, pontosan körülírt, névsorba vett nyomorultjainak éles ábrázolására esnek. József Attila nem a szegényekről, a nyomorultakról énekelt; pontosan leírta, kikre gondol: a városszéli proletárokra, a földnélküliség nyomorától vakaródzó holt lelkű szegényemberekre. Költészete reflektorfénye félreérthetetlenül megtartva irányát, következetesen a társadalom nyomornegyedeire vet mindent kirajzoló fényt. Köl-