Váci Mihály: A zsezse-madár. Tanulmányok, cikkek, vallomások 1960-64 (Budapest, 1964)
Új barázdák
szimfóniából nem haliam ki a megjelölt és vállalt osztályok vonítását és kiáltásait - ahhoz olyan süketség kell, amit már József Attila is észlelt, és íme így fogalmazott meg: „Minden társadalmi rétegnek megvan a maga nyelve, sőt az egyes egyénnek is. Ez annyit tesz, hogy a társadalmi osztályok minősége szerint más lelki (művészi és érzelmi) tartalmú maga a szó is, noha tárgyi, fogalmi mozzanata egyugyanaz, már amennyiben logikailag helytelennek nem bizonyul. A különböző nyelvű versekben ugyanazt a fogalmi szerepet játssza a „Tisch”, „table”, „asztal” szó, mert mind a három ugyanaz a fogalom, ám ugyanakkor eltérő művészi irodalmi eredmény létrehozására alkalmasak, mert mindegyik szó más anyag. Ugyanígy a „burzsoá” fogalma egy és ugyanaz logikailag mindenki számára. Azonban a „burzsoá” szó művészi alkalmazása más a proletár számára, és más a burzsoá számára. Utóbbi valószínűleg még művészi létjogosultságát is megtagadja. Az ő fülében nem hangzik költemény gyanánt, mert nem tud proletárul és nem tud szocialistául, aminthogy a francia idegentől is távol áll a magyar vers művésziessége, ha nem tud magyarul.” (Költészet és nemzet 12. 1—13. 1.) Itt fogalmazta meg József Attila nemcsak a saját költészetét fogadó, de az egész nemzeti és világirodalmat osztályozó nagy társadalmi ízléskülönbségek okait. Ez a „süketség” az oka annak, hogy költészetéből nem hallják meg sokan még ma sem azt, ami legátfogóbb, legmélyebb érvényű benne, mert mindaz „proletárul”, „szocialistául” érthető csak. Akik nem tudnak proletárul, sem szocialistául, azoknak aztán álom és homály, köd és látomás marad József Attila költészete. 19