Váci Mihály: A zsezse-madár. Tanulmányok, cikkek, vallomások 1960-64 (Budapest, 1964)
Új barázdák
sápadt kispapja - a dűlőutak „kerengőjén” baktatva, évekig Juhász Gyulát susogtam éjszakákon, nappalokon át. Ady a vidéki akácillat-ihletésű félénk emberek előtt a „Nagy Élet” forradalmára, aki belénk oltotta a vágyat - hogyan kellene élni. Ady a Földgömb-szívű óriás, aki elélt előlünk minden szerelmet, dicsőséget, forradalmi bátorságot, és minden halált végighalt előttünk, ö, aki minden golyó elé odatartotta a mellét. Ady szinte nem is lehet példakép, csak fájdalmas sóvárgás maradhat - az örökös intés arra, amik mi soha nem lehetünk. És mikor már mindez fájt bennem, és fűszállal a számban ültem, a világ árokpartján - akkor az én szomorúságaimat vigasztalón, a kollégisták között, rám nézett barna szemével József Attila, és a lópokrócos vaságyakon kellett felfedeznem, hogy még mindig vannak és várnak rám újabb kínlódások - a mások nagy gondjai és apró ügyecskéi. Hűvös, fényes baltaként kitapinthatóan értek hozzám az érvei, és ő mutatta meg, hogy a városszéli rokonok és szomszédok nem csupán fejemre barackot adó ismerősök, hanem a munkások erős rendje, osztálya ők, hogy osztály az, amely nevelt, nem pedig savanyúcukorkás ízű gyerekkori emlékek raja; - József Attila - szívem alá ért véső! z. A „vereskatona” Illyés Gyula az ótestamentumi átkok komorságával, s a frigyládát vivők megszállottságával mutatta meg a származás átkát-büszkeségét, a születés bélyegét, az ifjúkori szégyent és a férfi hitvallását; a kamasz gúnynevét és a férfi dicsőségét, a bölcsőt és a sírhelyet, a küszöböt és az utat,