Váci Mihály: A zsezse-madár. Tanulmányok, cikkek, vallomások 1960-64 (Budapest, 1964)
Új barázdák
De látjuk - Benjámin, a kommunista költő egyik ilyen úton sem találja meg költészete levegőjét, éltető világát. Számára sem az idill, sem a természet, a merengés örömei, a szelíd apró dolgok dédelgetése, formai játékok, groteszk álarcok és álruhák, beteges, halált vágyó életérzések nem jelenthetik költészete célját. Igazi költői erejére ott lel újra, ahol célját, hitét, életerejét is visszanyeri, és ahol nem elfordul, hanem ahol szembefordul a még birkóztató aggodalmakkal, küzdelemre követelőén hívó kérdésekkel, ahol osztálya, népe vagy saját sorsa átfogó igényű megfogalmazására vállalkozik. Ezekben a költeményekben válnak költői eszközei a rá jellemző megrázó erejűvé, a kifejezésben a bölcs férfi kiérlelt szenvedélyeinek tüzét akkumulálják. E menekülést jelző körülmények között már az első időszakban fölcsendül az eszmélet legelső tiszta szava József Attilához szóló fogadalmában: Mit önzetlen hagytál, őrzöm én azt, (József Attila fejfája) És rögtön ezután a legyőzhetetlen ember újrakezdése, de már az értelem felelősségével: Ésszel is élj eztán, ne csak kezeddel alkoss, ba már ily szégyenben maradtál! Elrontották? Ember vagy. Újra kezdd el - de most az alapnál. Benjámin újra megindul a közösséghez vivő úton a Kezességben, majd a dacot a felemelkedés vágyává oldja a 66