Vajda György Mihály (szerk.): A német irodalom a XX. században (Budapest, 1966)
Tímár György: Stephan Hermlin
Az itt bemutatott modem képi megoldásoknál azonban gyakoribbak Hermlin költészetében a hagyományos típusú hasonlatok. Képei mégis nagy erejűek, különösen ott, ahol az iszonyat fantasztikus látomásokká növeli őket: Vagy: Ha a hűlt hamuban tűz támad, S a harang a toronyba megyen.., (Ha a hűlt hamuban tűz támad . . .) A szavak várnak. Nem mondja ki senki: Egy maroknyi éj ül szemhéjukon, Egér fialt hajukban, s ott telelt ki. (Terzinák) Különösen kedveli a sanzon-formát: sok versszakot, azonos refrénnel. Ezek a sanzonok nála többféle indulat kifejezésére alkalmasak: a tartalomtól függően az egyikben elégikus, a másikban ditirambszerű hatást kelt az azonos szakasz-záró sorok folytonos, tengerhullámzásra emlékeztető ismétlődése. Mégsem téveszthetjük össze a hermlini sanzont másokéval: ez nem Béranger egyhúrúsága, nem is Pottier dühös ökölrázása, nem a német parasztháborúk dalainak kegyetlen eltökéltsége, nem Villon szókimondó hetykesége, nem Brecht okos-gunyoros tanmeséje; a sanzonformájú Hermlin-költemény többnyire a fájdalmak irdatlan leltára. A fájdalmaké, igen, még a derűsebb, oldottabb, bizakodóbb darabokban is. József Attila fájdalma: farkasvonítás. Csokonaié: szemérmes-önironikus fintor; gondoljunk csak A reményhez játékosnak tetsző ritmikájára. Hermlin — lelki alkat tekintetében — az utóbbi, franciásabb típushoz tartozik, bár ő még szemérmesebb: az ő verseiben még az egyéni fájdalom is objektivizáltan jelenik meg. Talán több a véletlen puszta játékánál, hogy éppen legjobb sanzonjában (amely még megrázóbban felsoroló jellegű, mint a többi) szólal meg ő maga is személyesen, s panaszolja el kínját, a kínhoz és 451 29*