Vajda György Mihály (szerk.): Színházi kalauz (Budapest, 1960)
XVIII. század
Csokonai 343 Parricida János cseh herceg bosszúból végez vele. A győztes nép lerombolja büszke váraikat, örömmámorban ünnepli visszanyert szabadságát és Teli Vilmost, a szabadítót. A Teli Vilmos — tárgyánál fogva — a svájciak nemzeti drámája lett. A történet helyszínén régi idők óta minden évben Teli-játékot mutattak be; a XIX. század elején Schiller szövegét vették át. A Habsburgok uralma alatt álló területeken viszont — ugyancsak tárgyánál fogva — nagyon nehezen tört magának utat a dráma. Nálunk csak a szabadságharc alatt mutatta be a Nemzeti Színház (1848), korábbi Teli-bemutatókról csak bizonytalan híreink vannak (1827: Kolozsvár, 1833: Nagybánya), de az sem egészen biztos, hogy ezek Schiller Teli Vilmoskra* vonatkoznak. Legutóbb a Magyar Néphadsereg Színháza újította föl 1954-ben. 1829-ben Rossini operát írt belőle. Filmre is feldolgozták. K. Á. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773—1806) A felvilágosodás hitével-tüzével indult el pályáján, és egy mozdulatlanságba dermedt, halálosan néma országban roppant össze az élete. Útjának két szakasza között 1795 szakadéka tátong: a magyar jakobinus mozgalom vérbefojtása. Huszonkét éves korára egyedül maradt a roppant feladattal, hogy egy dermesztő korszakban egymaga legyen a magyar irodalom, és az egyszer kigyúlt lángot kialudni ne engedje. Teljesítette a feladatot: modem irodalmunkban mindennek ö a kezdete; Petőfiig, Adyig, József Attiláig „küllőznek” előre művészetének fényei. Életének egyik felét — és mégiscsak a boldogabbat, noha épp elég ütközetet megvívott a vaskalapossággal — a debreceni nagy kollégium őrzi. Ritka diákja volt az öreg intézetnek: olaszul, franciául, németül olvasott, és persze görögül, latinul, és tizenhét-tizennyolc éves korában már az élő legnagyobb költő volt a „két