Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről (Budapest, 1983)
III. Kulturális életünk fejlődése és jelen helyzete
olyan szervesen az alkotó fejlődés e valós folyamatába, mint ahogy a dogmatizmus nélkül kellett volna épülnie. Még Kodályra is ez vonatkozik, aki pedig élt még, de már úgy viselkedtek vele szemben, mint aki a múlthoz tartozik. Míg az ötvenes években olyan különbséget tettek Bartók és Kodály közt, hogy Bartókkal, az érthetetlen dekadens avantgardistával, Kodályt mint közérthető alkotások szerzőjét állították szembe, addig most megfordították, elmarasztalták és szinte már a könnyebb műfajba sorolták Kodályt ugyanezért. Velük szemben ismét Lendvai Ernő analízisei mutatnak rá helyesen a két mester művének máig érvényes közösségére, Mihály András pedig szellemesen hasonlítja Kodály érthetőbb műveit Schubertéhez. Látszatra milyen egyszerű, de az egyszerűség mögött micsoda zseniálisan finom megoldások rejtőznek. A lényeg az, hogy Kodály megmaradt élő klasszikusnak, művét azonban már nem folytatták, éspedig nemcsak a zeneszerzőit, de a pedagógiait sem. (Amivel pedig nem azt akarom mondani, hogy nincsenek akik ma is továbbvinnék, de nem a Kodály által megálmodott felfelé ívelő fejlődéshez, hanem a zenészek között is szűkülő körben, egyre inkább sündisznóállásba sáncolva.) És mindez nem a kultúrpolitika műve volt, hanem a kulturális közéleté, amely új orientációs bázisokat keresett. Még egy másik vonatkozásban is beszélnünk kell azonban a szintézis eszméjének helyzetéről. Nemcsak a Bartók—Kodály—József Attila vonal szenvedett kárt az ötvenes évek vargabetűs fejlődésében, hanem a szintézis gondolata más értelemben még kompromittálódott is: a neoklaszszicista álszocreálban. így aztán a kibontakozó új kulturális életben a legtöbb alkotó nem az összefoglalásra törekedett, hanem arra, hogy a maga útját járja, azt képviselje minél kidolgozottabban, és ha kell, minél elkülönültebben. Az elmondottakból logikusan következik, hogy a hatvanas évek kulturális életének egyik fő jellemvonása az irányzatok manifesztálódása. Nehezen találtam a megfelelő szót, mert nem mondhatunk sem újjáéledést, sem legalizálódást. Nem kellett újjáéledniük, mert mindig is éltek. Legfeljebb kissé a hamu alá szorultak; de nem beszélhetünk legalizációról sem, mivel megnyilatkozásaik nem ölthettek szervezett formát. Ezért érzem a legjobbnak a manifesztálódást, hiszen az irányzatok kétségtelenül sokféle formában nyilvánították ki magukat. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Most ugyanis olyan kérdésekhez érkeztünk, amelyek ugyan nyilvánvalóan elsőrendűen fontosak, de eddig nem beszéltünk eleget róluk, részben mert bár tudtuk, hogy léteznek, úgy csináltunk, mintha elhinnénk, hogy nem léteznek, részben mert nem akartunk vele érzékenységeket felszakítani, és részben mert megszoktuk, hogy nem szükséges és nem is lehetséges az egész kultúra ügyén gondolkozni. (Suszter maradj a kaptafánál stb.) Mindezek következtében nincs sem megfelelő számú egzakt vizsgálat, sem nem vitatkoztunk a dolgokról nyíltan annyit, hogy valami kellőképpen kikristályosodott volna. Miután azonban a kérdéseket nem lehet megkerülni, belevágok. Objektivitásra törekszem, és úgy érzem, nem pusztán szubjektív véleményemet mondom, de jól tudom, hogy mi mindent kellene még tenni ahhoz, hogy közös ne-110