Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről (Budapest, 1983)
III. Kulturális életünk fejlődése és jelen helyzete
baloldalt, de magába olvassza annak szocializmust valló, a marxizmus felé törekvő legjobb vonulatát. Ez ugyanúgy szerves része a leninizmus magyarországi kialakulásának, mint ahogy Oroszországban is az volt: nem kívülről cáfolták meg a narodnyikokat, hanem belülről, nem elvetették problémafeltevéseiket, hanem magasabb szintű választ adtak rájuk. Ennek az elvnek a jegyében kétirányú mozgás indult meg. A kommunista párt felismerte a népi mozgalom pozitív tendenciáit, és annak marxista baloldalát legszorosabb fegyvertársául kezdte elfogadni. Habár ennek a párton belül is változatlanul voltak ellenzői, mégis nőtt azoknak a tere, akik ezt a szövetséget stratégiai jellegűnek tekintették. A népi mozgalom legjobbjai is felismerték a marxizmus jelentőségét, sokan közülük — különösen a fiatalok — elkötelezett marxistákká váltak, keresték a kommunistákkal való közösséget, útjuk a kommunista pártba vezetett. Eredményként a felnövekvő nemzedékekben olyan réteg alakult ki, amely marxista-leninistának vallotta magát, a Szovjetunió mellé állt, de nem látott ellentmondást abban, hogy ugyanakkor a népi mozgalom híve is legyen, a földreformot tegye a megvalósítandó reformok sorában az első helyre, Bartókért és a népművészetért rajongjon. Ez a szintézis jelent meg a Márciusi Frontban, majd a nyomában járó fiatalok gondolkodásában. Az 1944-es ellenállási mozgalomban már jelentős szerepet játszott ez a réteg, különösen az egyetemista és diákellenállásban, ahol vezető szerepet vitt, mivel egyedül nekik volt koncepciójuk arra, hogy mi történjék utána, s ők rendelkeztek elegendő hittel és tetterővel ahhoz, hogy megpróbáljanak beavatkozni a történelem menetébe. Felszabadulás utáni történelmünket sem képzelhetjük el nélkülük. Magyarországon nemcsak a háború, de a belső helyzet alakulása által is érlelődőben voltak a társadalom forradalmi átalakításának feltételei, s ehhez olyan élcsapat létrejöttét is hozzá kell számítani, amely a marxizmus —leninizmus jegyében tudja egyesíteni a progressziót. A szintézis fő kérdése pedig a társadalmi haladás és a nemzeti-népi identitás eszméjének összekapcsolása, amire most már csak a szocializmus perspektívája nyújthatott elvi alapot. A magatartásbeli, ideológiai egység megteremtésére természetesen nemcsak a progresszió törekedett. Ellenkezőleg: a maga módján igen hatásosan törekedett ugyenebbe az irányba a hivatalos politika is. Ezt a folyamatot legjobban az ún. „római iskolával”, P. Szűcs Julianna ide vonatkozó tanulmányaival, cikkeivel (pl. Művészet 1977/12.) jellemezhetjük. Ebből ugyanis jól bontakozik ki a retrográd szintézis vagy legalábbis a retrográd elegyítés lehetősége és valósága. Nézzük először a kiindulópontot, a húszas évek végét. P. Szűcs Julianna pontosan jellemzi a szervetlen fejlődés dezorientált szellemi életét: „Mindenki csodára vár. Bizáncban nem különül el jobban a nemesség a néptől, mint a műcsarnokiak a Nemzeti Szalon modern kiállításától. Mindez természetes a társadalmi rétegeződés ilyen rendszerében. És a »lent« is mennyiféle! Szellemi gettók termelik ki apró íróikat apró közönséggel, hogy látszatellentét feszüljön a Zsolt Béla-féle erzsébetvárosi kispolgár és a Márai Sándor-féle budai kispolgár között. Pedig mindkettőjükben közös: rosszul 75