Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről (Budapest, 1983)
III. Kulturális életünk fejlődése és jelen helyzete
Még nem mértük fel teljes nagyságában és igazi valójában, hogy milyen konkrét károkat okozott, megelégedtünk a hibás jelszavak és tendenciák elítélésével és visszafordításával. Pedig a mélyebb elemzés számára éppen az volna a fontos, hogy a belső összefüggéseket mutassuk ki. Most két döntő fontosságú tendenciát igyekszem kiemelni. Az egyik, hogy a „lobogónk Petőfi” rosszul alkalmazott elvének érvényesítése szükségszerűen a retrográd szintézis eszmerendszerének és tendenciájának kedvezett. A kultúrában sincsen légüres tér, illetve ha ilyet teremtünk, oda onnan nyomul majd be a levegő, ahonnan tud. Kulturális politikánk látványosan elutasította a progresszív szintézist, s vele szemben annak közvetlenebb, „népközelibb” elődjéhez fellebbezett a közérthetőség és az egyértelműség nevében, de már olyan időben, amikor ez a magatartás elvesztette történelmi időszerűségét. De ki az örököse? A korábbi uralkodó osztály konzervatív, neoklasszikus, nacionalista ideológiája természetesen magát vallotta e szerepkör betöltőjének. Olyannyira, hogy még a magát a politikától távol tartó Babits is indulatos versben (Petőfi koszorúi) tiltakozott Petőfi kisajátítása ellen (és éppen akkor — ez sem véletlen —, amikor az új rendszer ideológiája megszületett). A harmincas években felnövő, a haladás és egyre inkább a forradalom felé orientálódó nemzedékek számára Petőfitől egyenes út vezetett Adyig, Bartókig, József Attiláig. Amikor tehát azt az utat egyszeriben és váratlanul lezárták, úgy érte őket, hogy szinte mozdulni sem tudtak. Annál inkább azok, akik korábban hivatalosan (és nem illegális március 15-i tüntetéseken) szállították a koszorút Petőfinek. Magyarul: a szocialista realizmus elvében nem annyira az elv volt hibás, hanem inkább az a gyakorlat, amely nemcsak kidobta Bartók, József Attila, Derkovits forradalmi hagyományát, hanem ugyanakkor (némi átfestés árán) rehabilitálta a konzervatív neoklasszicizmus minden hagyományát. Ebből az új látószögből minden sajátos fénytörésbe került, Kodály életművét például ekkor állították szembe először Bartókéval (de fordított előjellel, mint ma szokásos: akkor azokat a vonásait hangsúlyozva, melyek a neoklasszicizmus felől is értelmezhetők, s ezáltal ítélték közelebb állónak a szocialista realizmushoz). Megváltozott a hivatalos értékrend, de megszűnt a kulturális politika és az értő közönség ítéletének nehezen kivívott viszonylagos harmóniája is: sőt egyre nyilvánvalóbbá vált ellentétük. Régi baloldali művészek szorultak vissza mint túlságosan modernek, és olyanok kerültek előtérbe, akik korábban a neoklasszicista típusú irányzatokat követték. A másik — már szintén említett — alapvető változás a közművelődésben a spontán tevékenységek visszaszorítása, a formális keretek hangsúlyozása, erősítése és erőltetése, a „szocialista kultúra -f- szerves kulturális fejlődés” képlet felcserélése „szocialista kultúra szerves kulturális fejlődés nélkül” képlettel. Megmaradtak ugyan a negyvenes évek második felében nekilódult mozgalmak, de elmerevedtek. Az alulról-felülről építkezést egyre inkább a csak felülről való építkezés váltotta fel; gondosan vigyázva azonban a spontaneitás látszatának fenntartására. A változás e két iránya nem volt független egymástól, hanem összekap-102