Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről (Budapest, 1983)
III. Kulturális életünk fejlődése és jelen helyzete
(amely nem törődik a fejlődés szervességével), másrészt pedig az események után való kocogást. Ezt a lényeget kultúrpolitikánk az elmúlt két évtized gyakorlatában mindvégig megőrizte, bár a formálódó akaratok kereszttüzében nem mindig tudta egyenlő mértékben megvalósítani. A konkrét megvalósítás ugyanakkor újabb és újabb kérdéseket vetett fel, amelyek megoldását keresve a konkrét válaszok sokat változtak, anélkül, hogy a lényegen változtatni kellett volna. (Ezért nevezhetjük kultúrpolitikánk alakulását fejlődésnek.) Térjünk azonban vissza magához a kulturális élethez. Az ötvenes évek végét, a hatvanas évek elejét, amint mondtuk, főleg valami rossznak a meghaladása jellemezte. Szinte mindenki igyekezetét két egymásba fonódó törekvés határozta meg: az egyik az ötvenes évek gyakorlatában való csalódás, a másik az 1915 után lezajlott forradalom, a szocializmus alapvető igenlése. Ennek következtében mindenki valahogy onnan akarta folytatni, ahol 1948—49 körül tartott. Meg is jelentek ugyanazok az irányzatok, helyet kértek és előbb-utóbb kaptak maguknak. Mindazonáltal a „történelem kerekét” nem lehetett az azonosságig visszaforgatni, a fejlődést mégsem lehetett ugyanott folytatni. Különbözött a történelmi helyzet: 1956 után sokban visszatérhettünk az 1945 utáni elvekhez, de az alaphelyzet mégis más volt. Mivel történelmileg elég világos, hogy miért és miben, csak a kulturális helyzet különbségének néhány vonását kell kiemelnünk. Először is azt, hogy bármilyen nosztalgikus vágyakozással gondoltunk is vissza a negyvenöt utáni kulturális mozgalmak spontaneitására, visszahozni nem lehetett. Másodszor, de ugyanilyen súllyal, hogy az ötvenes években leginkább azok a törekvések sérültek meg, amelyeket eddigi gondolatmenetünkben a szintézis magatartásaként jellemeztünk. Vonatkozik ez mindenekelőtt a Bartók—József Attila—Derkovits által képviselt szintézisre. Itt sajátos, de törvényszerű dolog történt. A negyvenöt utáni fejlődésben szinte mindenütt ott volt Bartók és József Attila igézete, a dogmatikus kultúrpolitika hibáinak kiigazítása is az ő „rehabilitációjukkal” kezdődött, mégis a hatvanas években lépten-nyomon azt kellett tapasztalnunk, hogy az újonnan belépő alkotó nemzedékek már múltnak tekintik őket, nem eleven, folytatható szintézisnek. Sőt, nemcsak az alkotók érdeklődésében volt megfigyelhető hasonló mozgás, hanem a közönségében is, lásd például Babits váratlan népszerűségét, nemcsak József Attilával, de Adyval szemben is. A dogmatizmus tehát sok szempontból visszavonhatatlanul rontotta el azt a történelmi pillanatot, amikor a nagy szintézisek modellként eleven erővel hatottak volna. Igaz, hogy a modell még mindig érvényes lehet és hathat, de ma már másként kell megvalósítani. Lendvai Ernő a zenében előállott helyzetet Bach és fiai viszonyához hasonlította. Johann Sebastian Bach maga is összefoglaló jelenség, századok fejlődését fogta össze. Fiai azonban nem fogadták el ezt a szintézist, apjukat porosnak, elavultnak tartották, új utakat kerestek, olyanokat, amelyeket aztán később Mozart és Beethoven újabb szintézise foglalt össze. Beethoven tehát ebben az értelemben igazabban követte Bachot, mintha stílusát másolta volna. Szinte pótolhatatlan veszteség, hogy Bartók és Kodály műve nem épült 109