Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről (Budapest, 1983)
III. Kulturális életünk fejlődése és jelen helyzete
zásának pszichológiája. Akkor hatotta át az értelmiséget a dolgok visszavonhatatlan változásának korábban ismeretlen tudata és érzése. Korábban az ember a változásokat örök körforgásképpen élte át (ezt sugallták az összes mítoszok), a világ egy emberöltő alatt nem is változott lényegesen. A korai kapitalizmus hozta meg a gyökeresen új élményt: másként hagyjuk ott a világot, mint ahogy megismertük. Az irreverzibüis változásnak ez a tapasztalata áthatotta az egész kultúrát, tudományt és művészetet. A kultúra harmadfokú forradalmának megint más az alapélménye. Éppen az, hogy a világnak ez a másodfokú átalakulása nem elégséges, nem elég mélyreható és nem elég átfogó. Vagyis: a termelőerők kolosszális fejlődése végül is ugyanabban (vagy még rosszabb) állapotban hagyta az embert: magánya, szén védési lehetősége, elidegenedettsége fokozódott. A kultúra kérdése tehát az, hogy ezeken az olyan nehezen változó, mély struktúrákon hogy lehet mégis változtatni. Illúziónak bizonyult a forradalom korábbi lineáris koncepciója, s ha a lehetőségek igézetében a szocialista forradalom hívei is így gondolták („holnapra megforgatjuk az egész világot”), csalódniok kellett. Nem Rákosiban vagy Sztálinban, hanem saját illúzióikban. Aki tovább akar haladni, és mégis a megforgatásnál marad, arrafelé kell fordulnia, ami nehezen fordítható. Mi az, ami az adott struktúrákban (társadalmi, gazdasági formákban, magában az emberben) változékony, és mi az, ami nehezen változó, mi hat csupán időlegesen és mi tartósan? Hogyan lehetséges, hogy sistergőén dinamikus folyamatok érintetlenül hagyjanak látszólag érzékeny struktúrákat, míg lassú, de szerves folyamatok áthatják őket? Mi a folyamatok hatékonyságának titka? E törekvéseknek és e kérdéseknek szükségképpen át kellett alakítaniok a művészi ábrázolásmódot. Paradoxonnak hangzik, de igaz: aki ma az embert akarja átalakítani, az éppen nem az ember közvetlen ábrázolására kíváncsi — ugyanis jól ismeri és nem ér rá vele szórakozni. Éppen az ember érdekében válik izgalmassá a láthatatlan, eddig ismeretlen strukturális és funkcionális összefüggések feltárása. De nevezhetjük-e mindezt az avantgarde „rehumanizációjának”? Nem jó a kifejezés, mert nem visszahumanizálásról van szó, minthogy az avantgarde sohasem volt egészében antihumanista. Inkább arról van szó, hogy az avantgarde címszó alatt összefoglalható irányzatok sokféle lehetőséget rejtenek magukban, amellett, hogy a maguk sajátos eszközeivel a valóság új arcát képesek feltárni (ezáltal tehát humanisták s egyben realisták), megvan a valóságtól való elszakadás lehetősége is. A 20. századbeli magyar művészet avantgarde hagyományai (Bartóktól Kassákig, József Attilától Vajda Lajosig) éppen a valósághoz való fordulás teljességével tűnnek ki, valójában tehát nem visszahumanizálásról, hanem a humanista hagyományok következetes folytatásáról beszélhetünk. Ez azonban kétségtelenül jellemzi a magyar művészet új törekvéseit, zenében, képzőművészetben, irodalomban, táncban, filmben, színházban egyaránt. Az elemzés példájául válasszuk ezúttal a képzőművészetet, éppen azért, mert esztétikai érvényű tartalmi analízisre különösen hozzáférhetetlennek 127