Zolnai Béla: Nyelv és hangulat. A nyelv akusztikája (Budapest, 1964)
Visszapillantás
jegyzést a Muzsika 1960-as évfolyamának szeptemberi számában Heller Ágnes. Utal arra, hogy az epikai művekben „Az előadás tempója nem változik lényegesen, gyors és lassú tempók nem váltják egymást, különösen pedig nem kontrasztszerűen, hirtelenül, s a hangerősség is viszonylag állandó”. A rövid, mindössze kétlapos és bővebb kifejtésre váró cikk hivatkozik Petőfi és József Attila tájleíró verseire (A puszta télen és Holt vidék): mindkettőnek — kitűnően választott példák — a hangerőssége a szavaláskor lényegében azonos marad. A leírás objektivitása nem enged crescendo ban 'kifejeződő hangulati hullámzást. Petőfi verse valóban a méla energiátlanság, tartalomnak megfelelő indulatnélküliség nívóján mozog. Egyetlen fölkiáltó jel, de két erőtlen melankolikus „hárompont” van a versben. Az utóbbinak számát bátran növelni lehetne a mondanivaló másítása nélkül. A Holt vidék, amint már a címe jelzi, az „egyhangúság”, a csönd, a homály idézése. Petőfi tájképe keretbe van foglalva és a vége lezárul a nap drámai lenyugtával. József Attila fölkiáltójel nélküli hangulatképei viszont szaporíthatók volnának. De a strófa ötödik sorának háromszótagnyi rövidsége mozgalmasságot visz a vers zenéjébe. Vannak viszont lírai versek, ahol a tempó, a hangerősség és a hangszín változása, a szünetelés: belső, zenei követelmény a szavalásban. Heller Ágnes találó megjegyzése, hogy a lírai vers részeit is el lehetne látni zenei utasításokkal: allegro, moderato, andante cantabile, crescendo, decrescendo, szünetjel. Versstílus és hangszer-hang lehetséges hangulati kapcsolatára vonatkozólag idézzük tanúnak Gáldi László finom megérzésű, elvileg is érdekes nyilatkozatát (Athenaeum, 1940, 375), amely akusztikai szempontból így jellemzi egy olasz költő — Lionello Fiumi — stílusát: „Míg költőnk fiatal korában Olaszországban élt, a hangfestés, a könnyű akusztikai hatások klasszikus hazájában, addig verseit alláterációk, hangfestő szavak és sorok díszeivel halmozta tele, de amikor Párizsban telepedett le, ahol a mai francia költészet sokkal finomabb, gyöngédebb hangeffektusokban leli kedvét, régi hangszimbolikája egészen háttérbe szorult s helyét egy Valéryra és Leopardira emlékeztető mély csellóhang, a férfikor letisztult líraiságának hangja váltotta föl.” * 283