Zolnai Béla: Nyelv és hangulat. A nyelv akusztikája (Budapest, 1964)
Relációs, viszonyulásos hanghatások
A rozsé és a dal egymás mellé kerülése bizarr hanghatást kelt. Még „furcsább” és disszonáns zenéjű a füstös, furcsa, bús, bíbor tolongása a tízszótagos sorban. Nem az alliterációra gondolok, hanem ezen a hangjátékon túl: a hangmolekulák ütköző, súrlódó mozgására, amely itt valóban hevíti a tartalmat. A többesszám ragjának fonala viszont hangzásban is egységesíti, fegyelmezi ezt a széthúzó torlódást... * József Attila szó-eresztékezése szintén újszerű, labirintusos szerkezetű melódia-meglepetéseket nyújt: Elpusztíthatatlant annyian, mióta kialakult naprendszerünk, nem pusztítottak eddig bár sok a múlt: szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt. (A város peremén) Bár sok a múlt: ez a mondat József Attila sajátlagos ötvözése. Üssük föl a Tajtékos ég című verskötetet. Radnótinál is mindig lehet találni valami akusztikailag meglepőt. íme: oúvok, toliamból vers szivárog, bár minden egyre megy; s látom, de nem tudom mivégre a régimódi kegy: mint hajdan, hold leng most az égre s virágot bont a meggy. (A bujdosó) Az in articulo mortis fogant vers új szókombinációi látszólag derűs jelentésekkel, de kísérteties, ijesztő tisztasággal csengenek. A Nyugtalan őszül című vers első szakaszának igéi úgy vannak egymás mellé ötvözve, hogy másutt ez a bizarr társulás, a kavargó, nyugtalanító hangzatok összecsendülése nem fordul elő. Ebben áll a nagy titok, a költői ’’dikció” titka: 63