Zolnay Vilmos: Miért szép a szép (Budapest, 1962)
A művészi tükrözés eszközei
tiszta rímeket (pl. beszél — a szél, erény — remény és kasok — farkasok, reményt — költeményt). Ha tehát különkülön, egymástól elszakítva (és a tartalomtól is függetlenül!) vizsgáljuk a formai elemeket, úgy vélhetnők, hogy azonos formába különböző tartalmak önthetők. Csakhogy a verset, a versnek a formáját is nem az egymástól elszakított formai elemek teszik, hanem ezeknek a formai elemeknek az öszszessége, egymással való kapcsolata. Mindkét idézett szakasz nyugateurópai, jambikus verselésű. Ennek a verselésnek egyik jellegzetessége a rímmel összekapcsolt sorok szótagszámainak egyezése. Nézzük meg ebből a szempontból a két verset. Vörösmartyénak ez a képlete (a sorok szótagszámához mindjárt hozzá jelöljük a rím jelét is): да, 6b, да, 6b, 8c, 8c, iod, 4d. József Attila verséé pedig a következő: 8a, 8a, 8b, 8b, 9c, 8d, 9c, 8d. Látjuk, hogy mindig az azonos szótagszámú sorok rímelnek, egy kivétellel, Vörösmarty utolsó két sora eltér ettől a szabálytól. Hiába minden: szellem, bűn, erényi Nincsen remény! Az utolsó kurta sor mintegy lesújt reánk és szinte megföllebbezhetetlenné teszi a mondanivalót: „Nincsen remény!" Ha az utolsó előtti is ilyen rövid lenne, vagy az utolsó is tízszótagos, nem váltódna ki ez a hatás, de így a rímmel összekapcsolt két sor közül az első hosszúsága azt a várakozást kelti a hallgatóban, hogy a másik is ilyen lesz, ez a várakozás azonban nem teljesül, egy könyörtelenül rövid sor felel rá, méghozzá egy majdnem tiszta kétszótagos rímmel. A kétszótagos rím használata sem véletlen (egyetlen kivétellel minden szakasz végén ilyent találunk), hanem a két sor rendkívül erőteljes összekapcsolását szolgálja: kizár minden félreértést. 103